Ez az eredetiben szeretetteljes játék a már elhunytakra váró sors megjósolhatóságával Billy Collins amerikai költőé, közéleti fordítása azonban legyen a miénk, akik ebben az évben azzal szembesültünk, hogy a többiek kopogós cipőkben elözönlik a temetőinket is. A „többiek” itt az államot rejti, de költői túlzás nélkül, hiszen közvetlen ismerősünk általában viszonylag kevés, ezért az állam közvetíti, adja számunkra az orvost, az ápolónőt, a tanítót, a rend és az igazság vigyázóit, a vasutast és a trolivezetőt, a temetőigazgatót, szinte mindenkit, akire nagyon szükség van, de nem ismerjük.

Amilyen az állam, olyanok ezért számunkra a többiek. Ők pedig most azt veszekszik velünk, hogy ha nincs pénzem egy nyamvadt temetésre, legalább ássam a gödröt, mosdassam a halottamat, öltöztessem is, és nem engedi, hogy megússzam annyival, hogy urnában hazaviszem, aki az enyém volt, elültetem a diófa gyökeréhez, csak ha ehhez ő előre írásban hozzájárult – na ja, ilyenekről szoktunk mi írogatni otthon.

Az állam egyébként is ott nyújtogatta már a markát a temetőnél, áfát rámolt a zsebébe, jó nagyot, viszont nem ad semmit a sírkertek fenntartására, egyáltalán, a többiek – így, államként – nélkülöznek mindenféle eleganciát, sőt egyenesen rossz nézni őket. Javaslom, hagyjuk is el őket ma, halottak napján, amiben megint csak Billy Collins és az ő csónakja segít:

„A holtak, azt mondják, mindig néznek minket odafentről, / amíg a cipőnket húzzuk, vagy szendvicset csinálunk, / néznek lefelé az üvegfenekű csónakokból, a mennyből / amint eveznek lassan az öröklétben / Nézik a fejünk tetejét, hogy mozog odalent a földön, / És amikor lefekszünk a mezőn vagy a kanapéra, / Kábán egy forró délután zajától, mondjuk, / Azt hiszik, visszanézünk rájuk, / Ezért felemelik evezőiket és elcsendesednek és, mint a szülők, / várják, hogy lehunyjuk szemünk.”

Szomorúak lehetnek a csónakosok most odafent, meglehet, fel se húzzák az evezőket. Ha csak egy év közös halottait nézzük, néz bennünket a csónakból már, de tán ott is egyedül Horn Gyula, vele szemben ül elhúzódva, együtt Für Lajos, Rácz Sándor, csóválja a fejét Katona Tamás, nagyon meglepődnek szegény Szalai Annamárián, hogy hát ilyen hamar?, ők nyújtogatják itt a nyakukat, Hugo Chávez vagy Margaret Thatcher nem mozdul, bár hallhatták innen, lentről a nevüket néhányszor, de tudják, amit tudnak, Botka Vali néni viszont figyel, de árva csendben, még csak nem is dúdol, pedig hát...

Starker János gordonka nélkül, hogyan lehetséges, Gyarmati Dezső nem veszíti itt sem a tartását, fent utazik Halmos Béla, Vukán György is... és amott valaki, akit a többiek nem ismernek, nincsenek bemutatva egymásnak, Bara József, akit halálba kínoztak a rendőrök. Mind azt gondolhatták még néhány éve, hogy megcsináltak, a maguk módján elvégeztek valamit, de mostanra kiderült, hogy tulajdonképpen senki sem csinált semmit, az egészet újra kell kezdeni. Legalábbis ezt mondják ma lent. Nem ígér jót a horoszkóp sem. El sem mondjuk.

Felemelik azért még az evezőt, lenéznek – észrevétlen elillan a csónak, mintha itt sem lett volna.

FOTÓ: M. SCHMIDT JÁNOS