Azzal sem fárasztottam, hogy amikor gyermekként először rácsodálkoztam Nyugat-Európára, meseszerűnek tűnt, hogy egyszer mi is ugyanehhez a közösséghez tartozzunk. Inkább felidéztem, hogy amikor nemrég családostul Bécsbe utaztunk, azon versenyeztünk, ki veszi észre először, hogy már Ausztriában vagyunk, hiszen a határon senki sem állított meg. És euróval fizettünk, meg is néztük, hogy melyik címleten milyen rajz van.

Mi az Európai Unió? Kicsit mókás persze, hogy éppen az euróval próbáltam megmagyarázni, manapság emiatt szokás szidni, hogy mekkora bukta is ez az euró, mindjárt összeomlik az euróövezet – pedig úristen, dehogy omlik össze, én legyek olyan erős nyolcvanévesen, mint most az euró. Ráadásul milyen szépek a papírpénzek, mutattam is a lányoknak, hogy az ablakok és a kapuk a nyitottságot és az együttműködést jelképezik, a hidak pedig az európaiak közötti párbeszédet. Na jó, Görögországba mondjuk semmilyen híd nem vezet Európából, ott nem is annyira kedvelik az eurót és általában az EU-t; elegük van, fáradtak, kiábrándultak. Tudjátok, a görögöknél sok embernek nincs munkája, mások pedig kevesebbet keresnek, mint korábban: valami ilyesmit válaszoltam, amikor a gyerekeim arról érdeklődtek, miért jártam többször is Görögországban cikket írni.

Mi az Európai Unió? Jó lenne nemcsak a pénzt emlegetni, amikor erre a kérdésre felelek. De mégiscsak a pénzről szól az egész. Ott van például a maastrichti szerződés (a micsoda?! – szörnyülködtek a lányaim, és hát tényleg rémes elnevezés ez), amely pontosan húsz évvel ezelőtt, 1993. november elsején lépett hatályba, létrehozva az Európai Közösségből az Európai Uniót. Emlegetni mégis főleg azért szokták, mert megteremtette a pénzügyi uniót. Vagyis az eurót. Akartok hallani még borzasztóbbat? – ugrattam a lányokat, és már mondtam is: maastrichti konvergencia-kritériumok... Aki ezeket nem teljesíti, ne is álmodjon az euróról.

Mi az Európai Unió? Érdemes lenne erre kisiskolás választ adni. Nemcsak kisiskolásoknak. Mert pont az a baj, hogy amíg az emberek bonyolult, távoli, szürke valaminek tekintik, addig megismerni sem akarják. És, ami még rosszabb, bármit elhisznek róla. Pedig dehogy bonyolult (oké, kicsit az, ám egyszerűen is lehet mesélni róla), dehogy távoli (tele van a hétköznapi élet uniós szinten szabályozott dolgokkal), és dehogy szürke (miért is lenne az, amikor huszonnyolc ország győzködi egymást). Csak úgy kell beszélni róla, hogy egy nyolcéves gyerek is megértse.

Mi az Európai Unió? Félkarú óriás – ezt még a kisebbek is el tudják képzelni. Ott a rettenetes nevű maastrichti szerződés, amely nemcsak az EU-t alkotta meg, hanem a három pillért is. Az első maga az Európai Közösség, a gazdasági együttműködés. Ez többé-kevésbé működik, a több tízezer oldalnyi uniós jogszabály nagy része gazdasági jellegű, és nemcsak a banán vagy az uborka görbületét szabályozza, hanem fontos dolgokat is. Gyakorlatilag mindent, ami az unió belső piacán lényeges (lám, lám, csak előszedtem a belső piacos érvelést). A második pillér a közös kül- és biztonságpolitika, a harmadik a bel- és igazságügyi együttműködés. Maradjunk annyiban, hogy a második és a harmadik tartóoszlop meglehetősen ingatag. Gazdasági-pénzügyi unió tehát létezik, politikai inkább csak papíron: itt a félkarú gigász.

Mi az Európai Unió? És főként kicsoda? A tanmese szerint Henry Kissinger amerikai külügyminiszter a hetvenes években megkérdezte, hogy kit is kell felhívni, ha az ember Európával akar tárgyalni. Brüsszelben ma hiába nyújtják át büszkén a Catherine Ashton külpolitikai tótumfaktum feliratú névjegyet, őt fel lehet ugyan hívni, de azt ne higgye bárki, hogy ezzel megússza a telefonálást a többi uniós fővárosba. Közös álláspont a külvilág ügyeiben gyakran még papíron sincs, nemhogy a valóságban; ebbe aztán végképp ne szóljanak bele – méltatlankodik huszonnyolc kormány. Ez lenne, kérem, a második pillér.

Mi az Európai Unió? Az Afrika felől csónakon érkezőknek a végső menedék, már ha egyáltalán eljutnak idáig. Sokan belefulladnak a tengerbe, köztük nők és gyermekek; erről nem is szoktam mesélni a lányaimnak. Sokan azért partot érnek, elsősorban Olaszországban vagy Máltán, kellene már kezdeni ezzel valamit, rendben, tárgyaljunk ezredszer is a közös menekültpolitikáról. Végül nem lesz belőle semmi, a múlt heti EU-csúcson például Merkel német kancellár közölte, hogy a jelenlegi szabályokon nincs miért változtatni. A kormányfők mélységes szomorúságuknak adtak hangot, hogy Lampedusa szigeténél legutóbb négyszázan vesztek a vízbe – ennyi volt, köszönjük, íme a harmadik pillér.

Mi az Európai Unió? Ha azt mondom, félkarú óriás, egyben óriást is mondok. Kontinensnyi, ötszázmillió embert összefogó közösség. Ha Budapesten beülök az autóba, Lisszabonig meg sem állít senki. Indulhatok bármilyen irányba, fizetni szinte mindenhol ugyanazzal a pénzzel tudok. Akárhol megállhatok, és kijelenthetem: itt fogok lakni. Tanulni. Dolgozni. Engedélyt kérnem sehol sem kell hozzá. Amíg az unión belül maradok, észre sem veszem, de sok minden ugyanúgy működik, hiszen az mégsem járja, hogy ide-oda lehet utazgatni, az árukat tilitolizni, a játékszabályok meg nem ugyanazok.

Mi az Európai Unió? Óriás, amely ránk telepszik? Ezen jókat lehet vitatkozni. A maastrichti szerződés – mintha csak elhatározták volna, hogy hátborzongató szavakkal sokkolnak – bevezette a szubszidiaritás elvét is. Magyarul a döntéseket minél alacsonyabb, az állampolgárokhoz minél közelebbi szinten kell meghozni. Az EU csupán abba üsse bele az orrát, amit lejjebb nem lehet megoldani. Erre harapott rá a brit kormány is, amely – és milyen ügyesen! – annyit mond, hogy nyálazzuk át az unió hatásköreit, és nézzük meg, mi tartozik rá, mi nem. Dehogy akarja Nagy-Britannia otthagyni az EU-t (a píárja mindenesetre kiváló, a gyerekem azzal jött haza az iskolából: papa, igaz, hogy a britek ki akarnak lépni?), a népszavazást beígérték, gumicsont a népnek, végül vagy lesz, vagy nem.

Mi az Európai Unió? Legalább addig el kellene jutnunk, hogy feltesszük ezt a kérdést. A magyar kormány által emlegetett gyarmattartó birodalom? Ez tréfás, és nagyjából addig hihető, amíg hozzá nem tesszük, hogy az uniós döntéshozatalban a magyar kormánytagoknak is van szerencséjük részt venni. Mindhárom maastrichti pillérnél, ha már itt tartunk. Kizsákmányoló? Ez a válasz egyenesen kínos, ha felidézzük, hogy Magyarországon az állami beruházások kilencvenvalahány százalékát uniós támogatásból fizetik. És különben se legyünk anyagiasak: értékközösség is az EU, olyan alapértékekre épül, mint a demokrácia, a jogállamiság és az emberi méltóság. Ez utóbbiakat kicsit nehezebb a lányaimnak elmagyarázni, nem kellett még a saját bőrükön megtapasztalniuk, milyen bármelyiket is nélkülözni. Ha sosem kell megtudniuk – hát, az lenne az igazi Európai Unió.

Euro