A Forradalmi Kétharmad vallja és hiszi, hogy az alkotmány van az emberért, nem az ember az alkotmányért. És ma már egy egész ország ismeri is ezt az embert. Mert ebben az országban a kánont, a zsinórmértéket, melyhez az új életnek igazodnia kell, már nem a törvény kőtáblái, hanem a szív hústáblái határozzák meg, nem a holt betű parancsol az élő embernek, hanem egy hasonlóképpen élő ember, aki maga is változik, lépést tart az élettel, és úgy módosítja a törvények törvényét − az alkotmányt −, ahogy a lépés kijön. Bizony, néha még visszafelé is.

Az ember változik, az élet gyorsul, az alkotmány módosul. Az állam most már jogosan − hiszen haza, ház, hajlék csak ott van, ahol jog is van − büntetheti, hogy valaki éjszakáit kényszerűségből (netán jó dolgában, kalandvágyból, tüntetőleg vagy művészi performance gyanánt) közterületen vagy nem lakás céljáró szolgáló helyiségben tölti, más megfogalmazásban: életvitelszerűen közterületen tartózkodik, holott csak átosonnia volna szabad rajta.

Nullum crimen, nulla poena sine lege: ha valamire nincsen törvény, akkor nincs mit megsérteni, tehát nincs bűn, és ha nincs bűn, megbüntetni sincs mit. A Forradalmi Kétharmad foggal és körömmel ragaszkodik a római jognak ehhez az ősi alapvetéséhez. Eddig nem létezett a hajléktalanságnak átfogó, az alkotmányba írt törvényi tiltása, tehát nem létezett törvényszegés sem: nem volt bűn, nem volt mit megbüntetni. Most viszont, hogy megszületett a hajléktalanságot törvényszegésként szankcionáló törvény, megszületett a hajléktalanságbűn is.

Márpedig ha van ilyen bűn, akkor elkövetőit a törvény teljes szigorával üldözni és büntetni kell. (Méghogy nincs jogállam Magyarországon, hölgyeim és uraim, ti velsz ebek!) Magyarországon ez idő szerint 30-35 ezer lehet a hajléktalanságbűn potenciális és tényleges elkövetőinek száma (többségük súlyosan visszaeső elkövető).

Ebből mintegy 8 ezren Budapesten lesik az alkalmat a törvényszegésre, akiket ez az emberi méltóság tartalmát újrafogalmazó törvény most talán majd visszatántorít bűnöző életmódjuk konok folytatásától. A közpénzeket végre nem a szélbe szórják, értelmetlenül (nem hajléktalanellátásra, éjjeli menedékhelyek, átmeneti szállások létesítésére, „fűtött utca” programra, hajléktalanellátók, szociális gondozók fenntartására, ingyenkonyhára, szociális segítők, utcai szociális munkások javadalmazására költik), hanem értelmes célokra fordítják: a bűnelkövetők, a rendbontók ellenőrzésére, megfékezésére, fegyelmezésére és megbüntetésére feljogosított rendészeti és igazságügyi szervek létszámának növelésére, technikai és szervezeti feltételeik javítására (ilyen magas hajléktalanlétszám mellett az elzárások foganatosítása, a pénzbírságok behajtása, a közérdekű munkavégzésre kötelezettek kísérete és felügyelete, továbbá új elzárási helyek létesítése, a „kunyhóbontásokhoz” szükséges munkáskezekről nem is beszélve, temérdek közpénzbe kerül).

Az emberi méltóságot most már az sérti meg, aki emberhez méltatlanul közterületen lakik, egyáltalán: emberhez méltatlan körülmények között, piszokban, szegénységben, rongyokban, maga eszkábálta viskókban él, és ezt az emberi méltóság ellen elkövetett merényletet nem átallja még közszemlére is tenni, megfosztva ezzel az emberhez méltó, szép tiszta környezeti látványtól mindazokat, akik betartják a rendet, az emberi együttélés íratlan és írott szabályait, nem zavarják meg közterületi hajléktalankodással mások pihenését, közlekedését, nyugalmát. Mert, és ezt ne feledjük, az új törvény nem tesz különbséget hajléktalanok és hajlékkal rendelkezők, nincstelenek és jómódúak, kukázók és nem kukázók között: szegénynek és milliomosnak egyaránt megtiltja, hogy közterületen háljon, vagy hogy életvitelszerűen a világörökség részét képező közterületen tartózkodjon.

Mit kívántak kezdetben a magyar emberek a hajléktalanoktól? Egy kis megértést csupán. A hajléktalanoknak meg kellett volna érteniük, hogy nincs helyük a látható világban. A másik, a láthatatlan világban talán van helyük, sőt, ha hihetünk az evangéliumi Igének, talán csakis nekik van, mármint a szegényeknek, a megvetetteknek, a kicsinyeknek, a veszteseknek, a hajléktalanoknak. Megengedjük, hogy Isten Országában ez így van, megadóan tudomásul vesszük, sőt, egyenesen helyeseljük, elvégre keresztények vagyunk mi magunk, magyar emberek is. Ámde egyelőre nem Isten Országában élünk, hanem a magyarok országában, ahol a gyarapodó magyar állam gyarapodó középosztályának törvényei uralkodnak. Aki nem tartja be ezeket a törvényeket, annak távoznia kell a magyar középosztály ősi szálláshelyeiről.

Hová? Hát például ebből a kerületből abba a kerületbe. A belvárosból a külvárosba. A gazdagok kerületéből a szegények kerületeibe, a fővárosból vidékre, aztán talán ebből az országból egy másik országba, erről a kontinensről egy másik kontinensre, erről a planétáról egy másik planétára. Bárhová, csak innen el! Nem akarunk hajléktalanokat látni! Hajléktalanná válni annyi, mint elveszteni a megmutatkozáshoz, a látvánnyá váláshoz való jogot. Aki hajléktalan, nyomorult, piszkos, büdös, szegény, ne mutatkozzon: ne piszkolja össze a nagyszerű látszat tiszta és jószagú polgári világát! Ebben a világban hajléktalanok, szegények, munkanélküliek számára nincs hely!

A hajléktalanokat − mint társadalmon kívülieket, mint rendbontókat, normaszegőket − ki kell toloncolni az érzékelhető −látható, tapintható, szagolható − világból. Pontosan úgy, ahogy XVIII. században, az abszolutista állam fénykorában a ragálybetegektől, csavargóktól, bolondoktól, koldusoktól, munkanélküliektől, prostituáltaktól, zsebtolvajoktól próbálták „megtisztítani” a jóravaló, iparkodó, rendes polgárok társadalmát. Az elzárás új helyei az úgynevezett Közkórházak lettek (más néven még: Könyörületesség Háza, Dologház: Workhouse, Zuchthaus), melyekben − mint Michel Foucault írja A bolondság története a klasszicizmus korában című emlékezetes és a mai Magyarországon fölöttébb aktuális monográfiájában − „közös hazát jelöltek ki a szegények, a munkanélküliek, az elítélt bűnözők és az elmebajosak számára”.

A Közkórház nem gyógyászati, hanem igazságügyi intézmény volt, gyógyászati legfeljebb annyiban, amennyiben a társadalmi és mentális bajokat betegségnek, a betegek elzárását pedig társadalomgyógyításnak nyilvánították. Az elzárás új helyein nem az embereket kívánták meggyógyítani valamilyen vélt vagy valóságos betegségtől, hanem a társadalmat akarták meggyógyítani a szociális és mentális kórokozóktól: maguktól a „problémás” emberektől. Bármely társadalmi probléma (baj, betegség) legegyszerűbb és legnépszerűbb megoldása: kriminalizálása, azaz a társadalmi probléma bűnné változtatása és bűnelkövetőkben való megszemélyesítése.

„Van ember − van probléma. Nincs ember − nincs probléma” − mondotta 1937-ben, a Nagy Terror csillagévében a Népek Atyja tömören és gyakorlatiasan, és százezerszám kezdtek eltünedezni a problémák: az emberek. Az állam logikája − ha közben finomul is a kín − hasonlóképpen működik ma is: a hajléktalanprobléma megoldása a hajléktalan emberek eltüntetése a jóra, a szépre kiéhezett magyar polgárok szeme elől. Van hajléktalan az utcán − van probléma; nincs hajléktalan az utcán − nincsen. Hogy hol van a hajléktalan, ha nincs az utcán, az legyen az ő problémája. Jogállam vagyunk, nem jótékonysági intézmény. A szociális problémák kriminalizálása azt jelenti, hogy a munkanélküliek, segélyen élők, nincstelenek, hajléktalanok és rászorulók, így vagy úgy, potenciális vagy tényleges bűnelkövetők. Ez az egyik pólus. A másik póluson a gazdasági bűnelkövetők − a piac- és pénzgazdaság élősködői, árdrágítók és spekulánsok, bankárok és multik, a nemzet kiszipolyozói és gyarmatosítói − nyüzsögnek. Kriminalizálódnak a közgazdasági kategóriák, a közgazdasági törvények és a közgazdasági problémák is, és az államnak a gazdasági bűnöket és bűnözőket is keményen büntetnie kell a nemzetfenntartó középosztály érdekében.

A társadalom alatti világ (a nincstelenek, hajléktalanok, munkanélküliek, közmunkások, máról holnapra élők vagy inkább vegetálók négymilliós alvilága) és a társadalom feletti világ (a pénzvilág: a milliárdosok, offshore-lovagok, multik, bankárok, nagybirtokosok pár százezres felvilága) között feszül ki rugózva a nemzetfenntartó középosztály, amelyet viszont az állam tart össze és tart fenn, hogy a maga részéről aztán e középosztály is fenntartsa fenntartóját. Szorítja, nyomja, összefogja egyik dolog a másikát, és így állam is, középosztálya is determinált.

A bűnösök − lenn és fenn − büntetést érdemelnek, amelynek mértékét és módját minden esetben az új középosztály korporatív állama határozza meg. A büntetés leggyakrabban konfiskálás: pénzbírság, adóteher-növelés vagy tulajdonelvonás; a profit megcsapolása és részleges államosítása (vagy állami ellenőrzés alá rendelése) fenn, és közmunka végeztetése, pénzbírság és kunyhórombolás lenn. Mert a középosztály él és élni akar, és nem akarja látni a nyomort. Saját nyomorát − a nemzeti giccslét szellemi és erkölcsi nyomorát sem. Rontaná életkedvét és csökkentené életerejét. És ez még csak a kezdet. Az új rend Rózsaujjú Hajnala. De van, ahol már Arany Hajnala is.