Vajon melyik magyar politikushoz lehetne hasonlítani őt? Hogy jobban értsük, miféle alakja volt a napokban 86 évesen meghalt lengyel politikus a huszadik századnak? Más a táj, mások a dimenziók. Tadeusz Mazowiecki nem volt forradalmár, mégis forradalmat hajtott végre. Értelmiségi volt, de életéből legalább két évtizedet adott a munkások Szolidaritás szakszervezetének. 

Katolikus volt, de szoros kapcsolat fűzte őt nem katolikus, sőt ateista politikusokhoz. Ő lett a keleti blokk első szabadon választott és nem kommunista miniszterelnöke egy olyan megegyezés (alku) eredményeként, amelynek tárgyalásában részt vett. Mazowiecki különösen alkalmas volt a kompromisszumokra, de voltak pillanatok, amikor következetesen kiállt. Egy évet töltött 1982-ben internálótáborban.

Tudósító voltam akkor Lengyelországban, ritkán szerepelt a hírekben, nem volt teátrális alkat, feltehetően én sem írtam róla. Személyiségének különlegességét akkor ismertem fel, amikor őt tették meg a Szolidaritás vezetői kormányfőnek. Tudták, hogy nem a hatalmat akarja. Azt mondta később, hogy úgy kormányzott, mintha intézkedéseit az örökkévalóságnak szánta volta – miközben tudta, bármikor megtörténhet, hogy mennie kell. Kormányába szakértőket, és nem haverokat válogatott. Végrehajtott a csődös gazdaságban sokkterápiát, amely nagyon sok embert elfordított tőle.

Képes volt szakítani. Hatalomközeli katolikus képviselőként szakított a kommunista hatalommal, és kiállt az antiszemita támadásnak kitett diákok mellett 1968-ban. Később a sztrájkoló munkások oldalára állt, s radikális kommunistákkal kötött szövetséget. És nem vesztette el kapcsolatát egyházával, de nem is akarta a lengyel pápát a lengyel politika részévé tenni. Mazowiecki egészen haláláig úgy volt hívő fia egyházának, hogy vállalta a konfrontációt a nacionálklerikális egyháziakkal. Támadták is eleget ezért.

Tadeusz Mazowiecki huszadik századi értelmiségi politikus volt Kelet-Európában. Tudomásul vette a jaltai rendet, de tudta, hogy ez így nem örök. Nemzeti katolikus volt, de szakított azzal a mentorával, aki a kommunista hatalom feltétlen kiszolgálójává tette volna pártjukat. Még sokáig lehetne gondolkodni azon, mi minden nem volt ez a lassú beszédű, sokak számára unalmas férfi. Biztos, hogy nem volt demagóg. Tudta, hogy tragikus helyzetű országban veszi át a kormányzást az állampárttól, s hogy kevés szövetségese lesz. Az a beszéde, amelyet a kormányfői posztot elfoglalva mondott a szejmben, magáért szól: „Az általam megalakított kormány nem felelős a megöröklött jelzálogért. De van esélye, hogy hasson a körülményeinkre. A múltat egy vastag vonallal áthúzzuk. Csak azért fogunk felelni, amit megtettünk, hogy kihúzzuk Lengyelországot a mostani összeomlásból. Tudom, hogy sok honfitársam azt kérdezi: jobb lesz-e? Ezért mindannyian felelősek vagyunk.” Mazowieckit sokan és sokszor aljasan támadták ezért a bátorságáért. Amikor harcba szállt az elnökségért, vesztett. Később is következetes volt.

Az ENSZ főtitkára boszniai megbízottjává tette. Három év munka után lemondott, mert szerinte a nagyhatalmak nem tettek eleget a békéért. Arra is volt ereje, hogy pártatlan legyen – figyelmeztetett akkor is, amikor a szerbeket üldözték. Keresztény volt, és morális politikát akart folytatni. Így lett politikusból valódi államférfi.