A közvélemény-kutatások ugyanakkor ezt a politikai „útvonaltervet” nem igazolják. Az Orbán-jelenséghez a közvélemény viszonya sokdimenziós. Vannak, akiknek ez a kormányzás mikéntjéről szól. Mások saját életminőségük rosszabbodásáért mindig is a miniszterelnököt okolják, mindegy, hogy Gyurcsányt vagy Orbánt, akármekkora köze van is annak adott pillanatban mindehhez. Vannak, akiknek az utolsó hetven évből csak a mitikus magyar függetlenség meghatározatlan ideája jutott. S folytathatnám. Ezekről Orbánt vagy ezeket Orbánról lehámozni valószínűleg lehetséges, de nem feltétlenül úgy, egyetlen mozdulattal, ahogy a ballib rádió- és tévékerekasztalok közönsége hinni szeretné. Az anti-Orbán összefogásmítoszokat három forrásból vélném kibomlani. Kétségtelen létezik egy történelmi minta, a harmincas évek nagy baloldali vitája a Hitler-ellenes összefogásról. Az ősmítosz úgy szól, hogy a késő weimari Németországban a két erős baloldali párt, a szocdemek és a kommunisták nem tudtak megegyezni, és közben bejöttek velük szemben a nemzetiszocialisták. Az össze nem fogás tény, de hát komoly tárgyalások nem folytak, a pártok között korábban is rossz volt a viszony, egymásnak szövetségesei sohasem voltak. S persze nem gondolták, hogy a tét ekkora; hogy 1933 hatalomátvételbe és a német történelem legszörnyűbb 13 évébe torkollik. Semmilyen értelemben nem vagyunk 1933-ban, nincs két egymással vívó nagy baloldali párt, és Orbán jó szónok, de nem Adolf (és nem is Kádár, Sztálin, meg minden más, aminek ezen az oldalon elnevezték). Hitlerrel szemben a Komintern meghirdette a Népfrontokat. Ezek egy pillanatra Európában igen komoly mozgalmaknak tűntek, Spanyol- és Franciaországban hatalomra is kerültek, de gyorsan megbuktak. Történetünk szempontjából nem az érdekes, hogy ezek magját többnyire a kemény baloldal alkotta, hanem hogy annak vezető, mozgalomszervező erejét kommunisták hozták. A többiek meg végül is elfogadták, hogy útitársak, s egy nagy erő köré rendeződtek. Ahol ez teljesen mégsem jött össze (például az 1936–39-es spanyol polgárháborúban), ott tragikus belső összecsapásokra került sor. Most azért sem lehetne szó ilyen hagyományos népfrontról, mert az ellenzék egyszerűen nehezen rendeződik a legnagyobb erő köré, alá. Sőt, tulajdonképpen – különböző taktikai elképzelésekből, személyi ambíciókból következően – eszében sincs.

Másodszor, nem kevesen az ellenzéki oldalon politikai stratégiaként a Szent György-modellt tartották, sőt sajnos ma is tartják a leginkább boldogítónak. A Fidesz-sárkány, amelyet a veszélyben levő közösség imáitól kísért vitéz, egyfajta Szent György győz le párviadalban. Az ellenzék szerepe itt, ha lényegében nem merülne ki Szent György kiválasztásában, esetleg nevelésében, majd a küzdelem alatt a szorgos imádkozásban, de azért erre koncentrálódna. Itt most nem is érdekes arról vitatkozni, miért nem ilyen a modern politikai küzdelem, vagy hogy esetleg azért mégis így is értelmezhető. Ennél sokkal fontosabb, hogy az ellenzéki elitekben ma nincs Szent György alkatú vagy hajlamú politikus. Csacskaság azt hinni, hogy ha mozgalmaikat összerakom, akkor majd egy ilyen csak úgy magától összejön.

Csak óvatosan jegyezném itt meg azt is, hogy egy jó háromnegyed év elment arra, hogy egyébként kiváló liberális újságírók Bajnai Gordont ajánlották folyamatosan sárkányölőnek. Egy ideig ő és a „jön az új centrum” koncepciójának valószínű szerzője vagy inspirálója, a szintén kiváló Szigetvári Viktor is azt hitték, hogy talán menni fog. Nem ment, most már tudjuk, hogy ilyen centrum nem létezik, vagy legalábbis így most nem épülhet fel. Hiszen a „józan konzervatív középosztályból” lényegében senki sem állt át. Így Bajnai mozgalma egyes liberális csoportok és a baloldali technokrácia valamilyen szövetsége (lenne). A kormányzásnál biztos értékesek lehetnének. A kampányban azonban aligha az általuk rohamozott frontszakaszon lesz majd az áttörés. Legalábbis egy év alatt nem álltak tömegek melléjük.

Arról nem érdemes vitatkozni, hogy amit ezek után a szocialistákból ki tudtak alkudni ellenzéki paktumként, az sok vagy kevés. Valódi erejüknél valószínűleg valamivel több, tehát nekik ez egy jó megegyezés. A szocialistáknak meg az ellenzéki média nyomása alatt a lehető leggyorsabban produkálniuk kellett valamilyen egyezséget. Ezért a jelenlegi erőviszonyokhoz képest egy picit nagyvonalúbbak is voltak. Időt akartak nyerni.

Ebbe az állapotba kavart be október 23-án a délutáni gyűlés a Műegyetem rakparti parkolóban. Ahol a koalíciós vezérkar tévedéséből következően váratlanul eljött az igazság órája. Bár elsősorban nem az ő számukra. Egyrészt nyilvánvalóvá vált, hogy Gyurcsány tudja, hogy szűkül a mozgástere, s tisztában van azzal, hogy nincs ideje. Most megpróbál mindent nyilvánvaló retorikai képességeire feltenni. Mása már nagyon nincs. Az általa remélt „valódi összefogás” itt nyilvánvalóan valamilyen kiegyensúlyozott szövetséget jelentene, amelyben mozgalma, munkatársai, s talán rajtuk keresztül ő is legalább részben visszacsinálhatják utolsó évekbeli kiszorulásukat, marginalizálódásukat a szocialista mozgalmon belül. S akkor most majd végre nem az aktuális támogatottsági százalékok számítanak. Valamekkora mértékben ez revánsot jelent(ett volna) 2011-ért is. Ezt így fogta fel az MSZP jelenlegi vezérkara is, s alapjában már csak ezért sem akart engedni. Ehhez képest túlságosan zavarban volt, habozott vagy rejtetten érzelmes volt, és abban reménykedett, hogy Gyurcsány elfogad valamilyen személyes kompromisszumot – európai parlamenti jelölést vagy ilyesmit. Vagy nagyon is profik voltak, s hagyták, hogy Gyurcsány politikai harakirit vagy valami ilyesmit kövessen el. Ezt most meg is teszi igazi szamurájhoz méltón, nyilvánosan, tömeg előtt. Jövőre ha ennek ellenére mégis lesz 5%-a, akkor ahhoz a szavazatokat nyilvánvalóan a ellenzéki blokkból veszi majd el. Bár az ilyesmi valószínűsége azért csekély.

S én idesorolnám a többi szónokot is. Koruk szerint még korántsem nyugdíjasok, igazi politikusok, nélkülük elképzelhetetlen a rendszerváltás története. Különösen a 90-es években, bár mindegyiküknek másként, de fontos döntésekhez volt közük. De ezeknek az egykori hadvezéreknek ma már nemhogy csapataik nincsenek, még egy árva lovuk se nagyon. Akkor most kinek a csapatait szeretnék hirtelen irányítani? És ki adna át nekik azonnal, első szóra működőképes ezredeket? Szívem szerint eddigi munkásságukért az utókorral mindegyiküknek szobrot állíttatnék. A szobrokhoz az anyag már összejött. Nem tudom, hogy ez az új menet felesleges lenne-e, de biztos, hogy kivitelezhetetlen. Nem az a profi ilyenkor, aki égetné magát, hanem aki be tudja mérni a kört, a társadalmi teret most, 2014-ben. S magát mindebben.

S végül a harmadik, egy a jelen fázison túlmutató elem. A liberális médiaértelmiség politikai hontalansága. Saját pártját, úgy tűnik, hosszú évekre elvesztette. Ha fiatal liberálisok esetleg az évtized második felében alapítanak egy komoly újat, kérdés, hogy abban nekik majd milyen hely jut. Gyurcsány mellé nem mertek vagy akartak odaállni. Sőt, attól féltek, elszívja a teret a számukra jobban elfogadható újjászerveződő erők elől. De hát komoly formáció csak nem jött össze. Az LMP-vel vagy annak további mutációival valami okból, talán generációs kommunikációs görcsökből, nem találták meg a hangot. Amíg Bajnai kormányzati pozíciókban volt, nem tartották nagyon partiképesnek, de elkeseredettségükben most beleszerettek. Amikor Bajnai megkötötte a maga aszimmetrikus kompromisszumát a szocialistákkal, ebben a kisvilágban rögtön nem lett olyan népszerű. S most mi maradt reménynek? A megegyezés absztrakt mítosza? Húsvér politikusok, programok, határidők nélkül. Szomorú.

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.

A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.