Hoffmann Rózsa, azt hiszem, tényleg hisz a mesékben. Talán kiskorában túl nagy dózis Benedek Eleket fogyasztott, de valóban úgy gondolhatja, hogy elég egy ujjpattintás, és a magyar társadalom hipp és hopp, csak áthengerbucskázik a fején, aztán megrázza magát, és egyszeriben olyanná változik, amilyennek a Fidesz–KDNP épp látni akarja. Mikor milyen népre van szükség – a lényeg, hogy igény szerint formálódjon, mint a lápi lidérc.

Szülői felmentés birtokában dacolnak

Na már most, ez az, amit egy országgal még csak-csak meg lehet csinálni – a napi gyakorlat legalábbis ezt igazolja –, a magyar családokkal viszont nem. Ott a szülők mondják meg, mi a regula. Hoffmann Rózsát azonban elbájolták a tündék és a manók, és elhitte, hogy mindent lehet: csak azért, mert eddig még senki sem kérte ki magának látványosan az elmúlt három év történéseit, beleélte magát, hogy a varázspálcája mindenható.

Persze lehetett ebben valami, hiszen egy hangos szó nem esett, amikor az állam egyik napról a másikra újraírta a Nemzeti alaptantervet, és a harminc éve meghaladott módszerhez visszatérve kötelező sillabuszt nyomott a tanárok kezébe, miről mit és hogyan kell tanítaniuk. Még némi elégedettség is övezte, hogy a tanító azáltal nyeri vissza „tekintélyét”, hogy buktathat, meg hogy nem köteles többszörösen összetett mondatokban tájékoztatni a szülőket gyermekük előmenetéről, hanem elég bevésnie egy számjegyet. És bizony az sem verte ki a biztosítékot, hogy az iskolákat egyszerűen államosították, és tokkal-vonóval odaadták egy működésképtelen, bürokratikus „gazdának”. Ha nincs kréta és tankönyv, ha egyetlen árva államtitkár dönthet arról, ki lehet iskolaigazgató Záhony és Hegyeshalom között, vagy ha minden pedagógusnak automatikusan be kell lépnie egy fasiszta ideált megvalósító kamarába, hát, zag schon.

A mesék világában azonban aki kevélyen azt hiszi, hogy övé a világ, és még azon is túl, az előbb-utóbb rajtaveszt. Mert az iskolával tényleg bármit meg lehet tenni, de a gyerekkel azért nem. Lehet nagyarányú tanári béremelést hazudni, és közben radikálisan megnövelni a munkaórák számát, csak hát az van, hogy a tanár vajmi nehezen tud többet dolgozni anélkül, hogy előtte, a padban ott ülnének a gyerekek. És ez az a pont, ahol véget ér a tündérmese: mert ha a gyerekről van szó, a szülő nem ismer pardont. Két hónapba se telt, és összeomlott a nagy reform, az úgynevezett egész napos iskola – azaz a valódi tehetséggondozás helyett kitalált, délután négyig tartó puszta gyerekmegőrzés. Ma már a felsősök kétharmada, az alsósok bő egynegyede szülői fölmentés birtokában dacol az őt az iskolába visszacipelni jogosult rendőrrel.

Ráadásul ez egy olyan mese, amelyiknek alighanem rossz lesz a vége. Mert ha nincs megőrzendő gyerek, a tanári munkaóra sem tud annyi lenni, amennyit az új törvény előír. Magyarán: előbb-utóbb kevesebb tanárt tudnak majd foglalkoztatni az állami iskolák. És ez olyasmi, ami vélhetőleg jövő tavasszal kezd majd kiderülni. Itt a vége, fuss el véle.