Némi veszélye is van annak az akadémikus kalodának, amelybe egy autonóm alkotóművész kerül, ha a nemzeti kánonba emeltetik. Nehéz belőle épen és tisztán kijönnie, még ha utóbb sokan meg akarnák is szabadítani. Főként ha nem organikus módon, hanem kormányhatározattal jut be oda, amint az a 2011-ben elhunyt Kossuth-díjas Makovecz Imrével éppen történik.

Nem az építészi teljesítményével akad itt gond, hanem a kormányhatározattal. Bármely hatalom bárkit kedve szerint kanonizálhat, már ha megteheti – a teljesítményt úgyis a többnyire kései utókor fogja igazán értékelni vagy elvetni: a filmet nem nézni, az írást nem olvasni, a képet nem kiállítani. Vagy fordítva. Ám az építészet annyiban mégiscsak más, hogy valóságos, többnyire nagy teret betöltő fizikai valójában fennmarad, már ha sokszoros költséggel el nem bontják a testet öltött gondolatot.

A művészetet hatalmi szóval kanonizálni – ez puhább vagy keményebb diktatúrák sajátja, amelyek vezetői mindig is előszeretettel igyekeztek megrontani az építészeket, s a csábításnak még a legnagyobbak közül is csak kevesen tudtak ellenállni.

A hatalom e sajátos vonzalmának oka alighanem az volt és maradt, hogy irracionális autoriter társadalomegyesítő képük és kicsinyesen abszurd napi hatalomgyakorlásuk mulandóságát – épületben, emlékműben, városban – hiú maradandóságban örökítsék meg. Hitlertől, Sztálintól Ceausescun, Szaddám Huszeinen át Nurszultán Nazarbajevig hódított és hódít a birodalmi építészet. A berlini kancelláriától és a tervekben is borzongtató (néhai) Újberlintől az amerikai felhőkarcolókat utánzó – ott valóságos piaci ellentmondásokból, kényszerből emelkedő, itt a felsőbbrendű ideológia okán felhúzott – „Sztálinbarokk” moszkvai Hét nővérétől a bukaresti elnöki palotán, a bagdadi Minden Csaták Anyja mecseten át a kazahsztáni Asztana üvegpiramisáig.

A pénzhiány miatt nem gondolhatjuk komolyan, hogy Makovecz Imre több száz, papíron maradt terve, rajza közül, mondjuk, hirtelen felmagasodna a Szentek és Kárhozottak Templomának hatalmas épülete a budapesti Felső-Krisztinavárosban. Vagy hogy a Trianon Házzal az élen villámgyorsan valósággá válhatna az az új üzletsor a Citadella melletti körsétányon, amely egy „új, egységes magyarságtudatot és hagyományt jelenítene meg”. Addig is marad a szegényesebb kanonizálás: a kormányhatározat, a többnyelvű monográfia, egy kiállítás, a tervezett Makovecz-túraútvonal organikus házai és a sebtében, válogatás nélkül műemléki védelem alá vont épületek.

Meglehet, a nagy ívű magyar Sagrada Familiával jobban járnánk, azon volna mit vitatkozni. Egyelőre azonban csak a birodalmi építészet szellemében kicsinyes, rongyos-populista változata magasodik az orrunk előtt. A felcsúti stadion. Igaz, ez is megfelel a tervező, Makovecz Imre még 1985-ben megfogalmazott nézetének: „A magyar szerves építészet feladata, hogy szolgálja az Európai Közép ezoterikus létét”. Szolgálja.