A minap hirtelen megálltam az utcán, s előkaptam a jegyzetfüzetemet, mert a kókadt, városi füvön károgó varjakról eszembe jutott a közelgő tél, a télről pedig egy mondat. Így dolgozom: folyton jegyzetelek, miközben röpködnek körülöttem a kétfejű verebek...

Közel a tél, a csontos, szürke varjú, s megkocogtatja majd a fűtetlen szobák ablakát. Ezt firkantottam le, de át is húztam, nem voltam elégedett vele. Ha kopog a tél, e csontos, szürke varjú, a hitelre vett, fűtetlen szobákban nem telik majd tűzifára, mi elriasztaná. Ez volt a második verzió, de elvetettem. Kimódolt, sok és giccses. Itt van a tél, a lompos, szürke varjú, kopog már fűtetlen szemüregekben. Ez nem rossz, gondoltam, a „fűtetlen szemüreg” tényleg nem rossz. Aztán persze elbizonytalanodtam, nem, mégsem jó, túlságosan lírai, afféle lírai vérömleny, a rosszabbik fajtából. Hohó, ez viszont jó, a „lírai vérömleny”. Címnek egyszer jó lesz. Itt tartottam éppen a jegyzetelésben, amikor megrezzentem, mert sietős lépteket hallottam felém közeledni. Hátranéztem, s egy nőt láttam, aki két tömött szatyorral futott felém. Majd ezt kiáltotta oda nekem:

– Mit csinál, maga szemét? Mit ír?!

Körbenéztem, hogy kinek kiabál. De nem láttam senkit. Hát csak bámultam rá elhűlve. Miért ordít így velem? Nem értettem.

Amikor odaért hozzám, lerakta a két szatyrot, csípőre tette a kezét, s azt sziszegte:

– Mit irkál? Minden adatomat tudják, hát akkor mit ír?! Miért nem hagynak végre békén?

– Bocsánatot kérek, én csak újságíró vagyok, és... – hebegtem, mire közbevágott:

– Uramisten! – sikoltotta. – Hát már újságírókat küldenek rám? Egy nyomorult kocsi miatt?

– Tessék? – kérdeztem zavarodottan. – Miféle kocsi? Nekem csak eszembe jutott valami, és nem is értem, hogy...

Erre gyanakodva végigmért, s visszakérdezett:

– Hát nem a végrehajtóktól jött?

– Én nem jöttem senkitől – válaszoltam –, csak megálltam itt jegyzetelni, és...

Nem hagyta, hogy folytassam, megtörölte az arcát, s azt mondta:

– Jaj, ne haragudjon! Azt hittem, végrehajtó. Merthogy itt van ez a rohadt kocsi, és hiába fizettem ki az árát szinte duplán, a bank átadta az ügyemet a végrehajtóknak, és most le akarják foglalni...

Ekkor néztem jobban körül, s föleszméltem végre: hiszen közvetlenül egy autó mellett álldogálok, két centire egy piros Ford Fiestától! S messziről bizony úgy tűnt annak az asszonynak, hogy az ő kis autójánál egy hivatalosféle ember körmöl hivatalosféle dokumentumot.

Miután tisztáztuk a félreértést, eldarálta, hogy 2006-ban vette a kocsit svájci frankos hitelre, húszszázalékos önerővel, de mióta elszabadultak az árfolyamok, folyamatosan csak ráfizet. A bank pedig fél évvel ezelőtt azt követelte tőle, hogy a hitel fennmaradó részét egy összegben fizesse meg, de ő erre nem hajlandó és nem is képes. Erre ráküldtek egy végrehajtó céget, amely írásban közölte vele, hogy az autóját az ország egész területén szabadon lefoglalhatják ezentúl, mire ő ügyvédet fogadott, és beperelte a bankot. Itt tart az ügye most. Ezért hitte hát, hogy én a végrehajtó vagyok.

– Bocsánat, hogy magára ijesztettem – mondtam neki búcsúzásképpen, aztán visszabújtam a jegyzeteimbe. Hol is tartunk? Igen, igen, azoknál a varjaknál. Az országban éhes varjak köröznek, valahol itt tartunk. Innen kellene folytatni most.