Ezért nivellálták a kereseteket (persze voltak azért kivételezettek). Végül is ebbe bukott bele a rendszer, a jól teljesítő vállalatoktól elvették a termelt többletet, és odaadták a veszteséges vállalatoknak a tehetségtelen vezetők által termelt hiány pótlására. Nézzük most meg L. Simon László okfejtését, miért is jó, ha az állam saját kezébe veszi a jogdíjak egy részének szétosztását. A dolognak van egy kommunikált változata, ezt olvastuk a fent nevezett „kulturpolitikus” blogjában, és van egy csúful kilógó lóláb.

Azt írja a blogszerző, hogy az üreshordozó-jogdíj „Európában ismert és elfogadott gyakorlat, ennek a jogosságát mi sem vitatjuk”, ez szép, de ezután rögtön előveszi a populáris demagógiát a fényképezőgépekben is használható memóriakártyákat említve, mármint hogy arra csak a saját magunk által készített anyagok kerülnek. Senki sem vitatja, hogy adott esetben saját tartalmakat is rögzítünk az üres hordozókon, de még senki sem talált ki jobb módszert a sokkal nagyobb arányt kitevő, az ezekre a hordozókra ingyenesen rögzített jogdíjköteles tartalom jogdíjkompenzálására.

A törvény ezt magáncélú másolásnak hívja, lehetővé teszi ezt a tevékenységet, de kompenzálja az üreshordozó-jogdíjjal. Régen kitalálták Európában a jogdíjbeszedés és -felosztás e módszerét, jól is működik. A jogosultak megbízásából létrejött egy vagy több civil szervezet, amely a jogosultak megbízásából gyűjti a jogdíjakat, és szigorúan ellenőrzött körülmények között osztja fel és fizeti ki azokat. A szigorú ellenőrzés neve: állami akkreditáció, azaz az állam felügyeli a jogvédők tevékenységét.

A jogkezelőket – amelyek a magyar törvények szerint civil szervezetek – egy a tagság által választott szerv vezeti, csakúgy, mint az ország esetében, amikor is a nép választ egy parlamentet, amelyik jogosult szabályokat hozni. A jogkezelő szervezetek működését az államon túl a saját ellenőrző szerve, továbbá gazdálkodását független könyvvizsgáló ellenőrzi, legvégső esetben a tagság a közgyűlésén leválthatja a vezetőséget és újakra bízza a pénzét. Itt szeretném kijavítani a blogszerző egy további tévedését, amennyiben a jogkezelők nemcsak a tagjaik között osztják fel a jogdíjat, hanem valamennyi bel- és külföldi jogosult között, akiknek rögzíthették művét az üres hordozókon.

Továbbmegyek, Magyarország csatlakozott az ún. berni konvencióhoz, amelyik alapján a külföldi szerzők – jogdíjkezelési szempontból – ugyanolyan elbánásban részesülnek, mint a hazaiak, és ez fordítva is igaz. A felosztásnak az az elfogadott alaplogikája, hogy akinek többször sugározzák/vetítik a művét, az feltehetőleg kedveltebb, tehát többen rögzítik a művét üres hordozón, ezért többet kell kapnia. Ha ugyanis nem lennének rögzítési lehetőségek, akkor a népek a boltban megvennék a lemezt, amiből közvetlenül részesedést kapnak a mű előállítói. Ez így is volt régebben.

Na, ez a bevétel csökkent le tetemesen azóta, amióta különféle technikák segítségével nem kell megvenni egy lemezt ahhoz, hogy a művet élvezhessük. A világ egyre változik, ma már nemcsak üres hordozóra lehet rögzíteni, hanem az internet lehetővé tesz online hallgatást, értelemszerűen ezen felhasználások után is kompenzáció jár a szerzőknek, előadóknak. És most következik a szocialista típusú csúcsdemagógia: „A jelenlegi gyakorlat tehát voltaképpen kétszeresen honorálja a sikeres előadókat, akikhez a jogdíjbevételek jelentős része eleve befolyik”.

Hogy is szólt anno az elv: mindenki, aki tehetsége, ügyessége, hozzáértése révén (értsd, saját jogán, nem az állami függősége és a rendszer iránti lojalitása és szervilitása révén) emelkedik ki, az gyanús, sőt legtöbbször vissza kéne tuszkolni a szürke átlagba. És jön a tromf: „Még egyszer hozzáteszem: nem a saját pénzük, hanem az állam által átengedett járulékszerű befizetés egy részének újraosztása révén”.

Hát kedves L. Simon Úr! Ez NEM IGAZ! Ez bizony a jogosultak saját pénze, és nem az állam engedte át (kegyesen) a „járulékszerű befizetés egy részét”. Szeretném felhívni a figyelmét a szerzői jogi törvény (Szjt.) vonatkozó részére:

20. § (1) A rádió- és a televíziószervezetek műsorában sugárzott, a saját műsort vezeték útján a nyilvánossághoz közvetítők műsorába belefoglalt, valamint a kép- vagy hanghordozón forgalomba hozott művek szerzőit, előadó-művészi teljesítmények előadóművészeit, továbbá filmek és hangfelvételek előállítóit műveik, előadó-művészi teljesítményeik, illetve filmjeik és hangfelvételeik magáncélú másolására tekintettel megfelelő díjazás illeti meg. Tehát ez a jogdíj nem járulék, nem adó, hanem a szerzők díjazása.

A törvény 20. § pontja még továbbmegy:

(4) A befolyt díjaknak a költségek levonása után fennmaradó öszszegéből – ha az érintett közös jogkezelő szervezetek évente március 31-ig másként nem állapodnak meg – tizenhárom százalék a filmgyártókat, tizenkilenc százalék a filmalkotások mozgóképi alkotóit, három százalék a képzőművészeket, az iparművészeket és a fotóművészeti alkotások szerzőit, tizennégy százalék a filmírókat, tizenöt és fél százalék a zeneszerzőket és zeneszövegírókat, huszonhat és fél százalék az előadóművészeket, valamint kilenc százalék a hangfelvétel előállítókat illeti meg.

Ebben a felsorolásban sehol sem találom az NKA-t! Összefoglalva: létezik egy több mint egy évszázada működő rendszer (azóta sem találtak ki jobbat), amelyik kompenzálni hivatott a szerzők elmaradt jövedelmét, és erre a nemzetközi mintáknak megfelelő rendszert foglaltak törvénybe. A blogszerző a továbbiakban nagyvonalúan közli egy új Zenei Kollégium létrehozását, miközben megszüntetni kívánja az egyetlen olyan NKA-kollégiumot, ahol a jogkezelők képviselői is részt vehetnek az általuk befizetett összegekre kiírt pályázatok megfogalmazásában és azok elbírálásában.

És ami a legfájóbb, az általam képviselt filmes/tv-s szakma számára ezzel minden létező pályázati lehetőség megszűnik, hiszen 2011 végén megszüntették az akkor még létező Mozgókép Szakmai Kollégiumot. Tehát elvesznek 25%-ot többek között a filmszerzők és előállítók jogdíjaiból, és az sohasem jut vissza a szakmai szervezetekhez vagy a szerzőkhöz. És jön a lóláb!Miért is kell ez a pénz az NKA-nak?

Az állam nem túl bőkezű kultúratámogatási forrásait (nemrég derült ki, hogy a jövő évre tervezett költségvetésben 1 milliárd forinttal kevesebb az NKA-nak szánt támogatás) meg kell növelni, és egy olyan rendszer szerint kell a pénzt szétosztani, amely teljes mértékben állami (értsd: kormányzati) ellenőrzés alatt áll.

Az egész történetnek van egy további szomorú olvasata. Elkerekedett szemmel néztem a blogíró 2013. október 9-én reggel elhangzott tv-megnyilatkozását. E szerint azért nem egyeztettek előzetesen az érintettekkel, mert az csak „bolhacirkusz” lett volna, pénzelvonás esetén a két fél érdeke olyan mértékben ellentétes, hogy nincs miről beszélni. Csak halkan jegyzem meg, 2011. április 26-án az érintett jogkezelők és a KIM minisztere (ugyanaz a személy, dr. Navracsics Tibor, aki benyújtója volt a mostani törvénymódosításnak) aláírtak egy stratégiai partnerségi szerződést, amelyben többek között a minisztérium vállalta, hogy minden Szjt.-módosítási szándék esetében előzetesen konzultálnak az érintettekkel. Éljen a nemzeti együttműködés rendszere!

A szerző filmrendező, a FilmJUS elnök

*A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenn tartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.

MARABU RAJZA