Nádas Péter megkaphatta volna a legrangosabb irodalmi díjat, de nem kapta meg. Megérdemelte volna, de egy másik író életművét jutalmazták ezzel. Minden irodalomszerető, netán „irodalomtudós” joggal elfogult kedves írójával, és ha annak idején Kertész Imre szinte az egész közvéleményt meglepő váratlansággal jutott a díjhoz, most Nádas Péter, akárcsak jó néhány világhírű kortársa már évek óta, úgy tűnik, jelöltje marad egyelőre ennek az elismerésnek.

Az azonban már a magyar olvasók, a baloldali, liberális értelmiség érzékenységét is sértheti, ahogy Károlyi értelmezi ezt a valóra nem vált elismerést. Merőben a politika erőterében képes csak gondolkodni, megállapításai eléggé furcsa módon a pillanatnyi országhelyzet, a jobboldal uralta magyar élet elleni megnyilvánulás kontextusába helyezik a díj szellemi értékét. „Megerősíthetné a mára már kissé megroggyant védelmi állásokat” – vallja. Még inkább meghökkentő kitétele Károlyi Csaba értékelésének az a mondata, miszerint Nádas életművének Nobel-díjjal való kitüntetése „vízválasztóvá válna: hirtelen látnánk, hogy ki ért a magyar irodalomhoz, és ki nem. És ráadásul nyílt szerepvállalásra késztetne mindenkit”.

Kertész kitüntetése kapcsán bőven volt alkalmunk megtapasztalni, hogy milyen érzéseket és indulatokat is szabadított fel mindez a magyar közéletben. Egyesek politikai demonstrációt láttak a díj odaítélése kapcsán, megkérdőjelezték Kertész „magyar író” mivoltát. A liberális baloldal pedig képtelen volt megérteni egy író sértettségét, amikor is egy egész életmű maradt évtizedeken keresztül a kritikai megértés hiányában a kánonból kirekesztve. Károlyi felvetése újabb csavart hozhat egy életmű befogadásában, valami hasonlót akar talán, mint Lukács Balázs Béla költészetével kapcsolatban.

Most sarokba is állíthatják a kritikusokat, kérdezvén tőlük: „Kinek és miért nem kell Nádas Péter életműve?” Aki szereti, az álljon balra, aki nem, az jobbra. Nem kétséges Károlyi szerint, hogy kik is értenek az irodalomtudományhoz. Az egyes írók befogadásának, elismerésének számtalan aspektusa van. Lehet rajongani értük, de lehet hűvösen távolságot tartani, gúnyolódni is, ahogy Kosztolányi Ady költészetével szemben tette. Én semmiképpen nem mondanék azokról véleményt, akik nem szeretik Ady költészetét. Fiatal koromban nagy ellenállásba ütköztem Krúdy iránti elkötelezettségem miatt is. Azt tapasztaltam, hogy a nők általában nem rajonganak a szecessziós, kissé idejétmúlt nyelvi ékességeiért.

Az egyik jelentős mai magyar esztéta kifejezetten unalmasnak, olvashatatlannak tartja a regényeit, egy nagyszerű költő-szerkesztő pedig Pilinszky kései verseit ítéli értéktelennek. Nem gondolom, hogy értenék a magyar irodalomhoz, Károlyi szerint ez kizárt, hiszen valamiért sosem voltam képes szívembe zárni Nádas Péter teljes életművét. Ahogy egy idő után meg kellett válnom a hatvanas évekbeli verseiért még általam csodált, és napi olvasmányaimhoz tartozó Juhász Ferenc költészetétől, el kell lassan búcsúznom Tandorimtól is, pedig az első kötetei a huszadik század legnagyobb nyelvi és esztétikai bravúrjai, a madaras prózakötetei ma is ott vannak az íróasztalomon.

Éppígy Esterházy, Kertész Imre, Parti Nagy nem minden művét tartom hibátlannak, sőt, érzésem szerint egyikőjük sem képes manapság meghaladni a tíz-húsz évvel ezelőtti vagy még régebbi művészetük legjobb darabjait. Ugyanakkor egyre nagyobb örömöt jelent számomra a legújabb költészet, amelynek jelesei, a már nem éppen fiatal Marno, a még fiatal Nemes Z. Mario, Krusovszky és még vagy öt-tíz szellemes, elegáns, a személyességtől vissza nem riadó, kitakart lelkű poéta. Hogyan is lehetnék mindezekért és ezen értékek ellenében elfogulatlan?

De nyílt állásfoglalásra késztethető-e mindenki, aki nem szereti Tandori költészetét? Nádas Péter írói életműve épp így ellentmondásosnak tűnik számomra. Említhetném Rakovszky legutóbbi regényeit is. Ha megszakad a párbeszéd az író és a potenciális olvasója között, az minden esetben a befogadó bűne? Már képes vagyok megbocsátani Hatvany Lajosnak is, aki a Duk-duk affér után jogosan (egy ideig) alászállni látta Ady Endre zsenijét.

Nem vagyok föltétlen híve egy modornak, a kései Bernhard-regények csak paródiába hajló kópiái a korai művek melodramatikus szóáradatának. Azt gondolom, hogy nagyfokú önmérséklet és hazug önáltatás lenne, ha mindig azonos életművek vonalai mentén vonnánk meg az ízlésünk határait. Ha nem lennénk képesek a szeretett szerzőink képzeletét meghaladva elcsábulni másféle jókra. Őket árulnánk el, ha süketeknek mutatkoznánk az újabb retorikák iránt, ha állandóságuk merevségében szeretnénk a föntebb említett szerzőket.

Ma sem szeretjük jobban Balázs Béla költészetét, a Károlyi Csaba által felkínált döntéskényszer sem tesz Nádas Péter regényei iránt érzékenyebb olvasóvá minket. Minden politikai felhang nélkül fontosnak tartjuk ezt az életművet, egyes regényeit eme provokatív felszólítás nélkül is szellemünk legféltettebb kincseként őrizgetjük. Esetlegesen friss Nobel-díjasként bizonyára többször és alaposabban forgatnánk a köteteit, de ódzkodunk, hogy efféle ízlésterror korlátolja az őszinte, művek felé való fordulásunkat.

A szerző kritikus