Az MSZP egyszer már döntött a DK-ról, amikor megszövegezte a távozó képviselőkről nyilatkozó frakcióvezetői levelet, s ezzel megakadályozta, hogy Gyurcsánynak parlamenti frakciója legyen. Most annyi történt, hogy ezt a döntését nem bírálta felül. Ez azt jelentheti, hogy Orbán országlása folytatódhat, s rögzülhet egy olyan kétpártrendszer, amelyben az ellenzék csökött léte csupán az illegitim rendszer formális legitimitását újíthatja meg. Ez akkor is így lehet, ha a mai döntéseket a 2018-as győzelem reménye hatja át. Csakhogy félő, a 2014-es kudarcot már nem követheti ellenzéki feltámadás.

A társadalom még cselekvőképes fele már most is fél, már most is lenyűgözi az elfajzott III. Köztársaság törvényes rendje szerint állami hatalomra szert tett erők agresszív bírvágya és cinikus gátlástalansága. A Fidesz szektajellege miatt Orbán kezén az államhatalom átváltott a Szent Tamás által előre látott minőségbe: ha nem a közjót szolgálja, akkor (az állam) nem egyéb, mint hatalmas rabló banda.

Mi lesz itt újabb négy év alatt? Hogyan működhetne majd a politikai váltógazdaság Orbán országában, ha az ellenzék maradék intézményeit teljesen tönkreteszik? Már most sincs a társadalomban elegendő civil kurázsi, tényleges szakszervezeti és politikai erő, és mindehhez nincs saját képű nyilvánosság sem. A Fidesz hatalmi szakszerűsége és könyörtelen képessége, hogy a jogot újra csak az erősebbek akarataként működtesse az alávetettek felett, újabb tartós meghunyászkodásra int. Ezt az életérzést legalább négymillióan ismerik hazánkban, és ezt az állapotot én harmadik jobbágyságnak nevezem. Szabó Máté ombudsman leköszönő üzenete szerint jogrendszerünk a nincstelen és képzetlen polgárok ellen fordult.

Nő azok száma, akik szerint Magyarországnak nem (csak) korszakváltás kell, és az ellenzéknek nem puszta koalíciós kormányzásra kell felkészülnie. A többség, amely kormányváltást akar és remél, valójában kormányzatváltásra vágyik, noha a különbségről nem sok fogalma van. Csak kormányt nem lehet – és nem is tudunk – cserélni. De a belátás késik, noha tételesen be kellene mutatnunk, mi a különbség az európai típusú többpártrendszerű parlamentáris politikai váltógazdaság megvédése és rekonstruálása és a hamis alternatíva, az egyoldalúan hegemón kétpártrendszer elfogadása között. A most látszólag kicsorbuló és a kétlistás indulással elvetett (?) ellenzéki-államférfiúi felelősség abban áll(t), hogy az ellenzéki összefogás fő céljának tekinti-e a tényleges többpártrendszer megvédését és visszaépítését, mint a harmadik jobbágyságból való kitörés esélyét és garanciáját, vagy belesimul a kétpártrendszer két választási cikluson át már biztosan megszilárduló for máiba, a rabló maffiaállam rendjébe. Ha ugyanis az ország létét ma meghatározó két nagy (tőke- és oligarcha-) csoportosulás eléri a kétpártrendszer intézményesülését, akkor a mindenkori győztes párt mint tisztán állampárt fog regnálni a választások közötti vagy akár évtizedes időszakokban.

Ha ez (meg)történik, akkor ez a harmadik jobbágyság – a mai mentalitáskészletével, életmódmintáival és túlélési technikáival évtizedekig ott is marad a feudális hűbéri láncok és személyi alkuk, a szakmai alávetési klánok és az állami kereteket nyert maffialét fogságában és mocsarában. A vagyontalan, képzetlen, jogtudat és demokratikus intézmények, minták, kultúra nélküli országlakosok jövője ebben a keretben – az alaptörvény keretében – beprogramozott: mélymagyar csipollaság, jog- és öntudatvesztés, tényleges jogfosztás és tradícióvesztés a civil szerveződések, az érdekképviseletek, az önkormányzatok és a politikai megszerveződés világában. Azaz közmunkarobot s a (fizikai) munkaerő árának az európai átlag tizedén tartása, s ezért tartósan leküzdhetetlen kiszolgáltatottság a munkaerőpiacon, az élet fenntartása, valamint az egészség- és nyugdíjbiztonság terén. A jövő ígérete: véglegesen befagyott társadalmi mobilitás, helótaképzés és helótamédiumok a tan- és szólásszabadság helyén, de közben felkorbácsoltan öncsaló nemzeti önhittség, sámánság, lófőség és turulság, katolikus képmutatás és protestáns megalkuvás, a mindenféle klérusok iskolai szemforgatása, kanonoksor s a jótékonykodó főméltóságú asszony.

Hogy ez előre látható volt, hogy a tényleges társadalmi folyamatok ebbe az irányba mutatnak, azt a közel sem gáncs nélküli Gyurcsány Ferenc jól ismerte fel, de kormányában ismételten és többször is alulmaradt az eü-reform, a kórházbezárás dolgában, s összecsapott saját pártja vezetésével a pártfinanszírozás, az ügynöklisták, a pártpénztárnoki hatalom kérdésében. Tudhatta, hogy ezek lesznek az orbáni hatalom legfőbb princípiumai. Azok lettek! Ám ezeket a meccseket, mint párt- és miniszterelnök, Gyurcsány Ferenc rendre elvesztette. Új pártot alapított, és hite szerint új utat kezdett, holott – részben a saját legyilkolt karaktere fogságában és a nem szűnő baráti tűzben – ma régi vereségei nyomában tapos. Az egész pártrendszer romlottsága általános; a végpont pedig a Fideszben van.

E gondokban a III. Köztársaság kudarcának igazi okait kerülgetik az ellenzék büszke és versengő vezérei. Demokratikus tömegpárt hiányában, melyhez még nincs kellő számú tudatos és a pártot eltartani tudó és akaró ember, a polgár végül maga is személyi alkuba, elfojtódásra kényszerül, vagy belátja; számára (is) csak az alkotmányozó nemzetgyűlés vezethet megoldáshoz, amihez szélesebb összefogás kell, s ezt fogja követelni; maradék erejét erre használja fel. Erre az MSZP egyetlen módon válaszolhat: programja szélesebbre húzásával; mert jogállami forradalomhoz a jogtudat robbanása kell, s ezért akár össze is foghatnak egy józanabb második körben. A kétlistás alkut és a két listát ki kell majd nyitniuk. A most túl sok ellenzéki párt a majdani IV. Köztársaság tényleges gazdasági és politikai demokráciájának záloga lehetne, ha nem a III. Köztársaság kipróbáltan nemzeti kudarchoz vezető módszereivel harcolnának egymás ellen. Arra az 53-56 százalékra kellene figyelniük, amely a változást akarja. Annak új alkotmányos rendet, valós polgári jogokat, egyenlőséget, politikai és gazdasági demokráciát, közteherviselést, tényleges önkormányzatokat, korszerű és hozzáférhető oktatást, felemelkedési esélyeket kell ajánlani. Valójában jobbágy-felszabadításról, új honfoglalásról van szó. Új államról. Alkotmányozásról. Majd az új kormányzó hatalom tisztességes választásáról. Óriási kihívás!

A szerző közíró.