Húsz éve alulmúlja a megelőző idők színvonalát, pedig ennek az országnak a termőföld használatán és szellemi kapacitásának erősítésén kívül nem sok lehetősége van. Nem azt mondom, hogy az előző rendszer ideológiai burája jobb lett volna, de az tény, hogy a kötelező és teljesen súly nélküli, politikai rituálék olyan gyerekhülyítések voltak, amelyek az őrsi foglalkozásokon már kosármeccsé humanizálódtak.

Az iskola élte a maga életét, a lányok az általánosban jobb tanulók voltak, a középiskolában már nem, a tanárok nagyobb része még a régi garnitúrából jött, és így a nagy gyorsasággal képződött orosztanárok és „kiemelt” igazgatók többnyire súlytalanok maradtak, és csak sorsuk csődjeit élhették meg. – A korszak jellegtelen volt, de kiszámítható, mindenben csak félmegoldásokat kínált: „lehet az a haj hosszú, de legyen ápolt!”, vagy „nem szégyen az, ha a farmerba egy kis élt vasalunk”. Az oktatás pedig ehhez idomult, ám nem minden tekintetben és feltétlenül.

Mintha azok a tanárok a zsigereikben tudták volna, hogy a tanárság amúgy nem valami ördöngös dolog, alapvetően elegendő az anyag kellő mélységű ismerete, meg az „elmondás” képessége, amihez a hallgatósághoz idomuló belátás képessége és törődés társul. Mára mindez sokat kopott, egyes pedagógustörténetek (nem „életpályamodellek”) mintha Updike fájdalmasan szép regényének, A kentaur főszereplőjének alakját idéznék, a megsebzett, megalázott, kiröhögött tanár sorsában; a tanárok, tanítók, ma már nem a nemzet napszámosai, hanem bohócai lettek. A Medgyessy-féle, később sokat bírált, osztogatásnak nevezett béremelés után a szférában nominális és reálértékben csak csökkentek a juttatások.

Megvonták a 13. havi bért, megszüntették az étkezési jegyeket, az iskolák nem fizetnek az előkészítők, korrepetálások megtartásáért, emelték a kötelező óraszámot, minek következtében csökkentek a túlórák, nincsenek már könyvutalványok, a bontott, kisebb létszámú csoportokat összevonták, az önkormányzati és intézményi vezetők a megtartott 45 perceken túl – javításra, felkészülésre, ünnepségeken való felügyeletre, szakkörökre – semmit nem fizetnek. A tanárok, akik sokkal előnytelenebb körülmények között vannak az iskolában elhelyezve, mint az EU-s tyúkok, a szünetekben is csak ritkán roskadhatnak le a helyükre, mert ilyenkor jön, jöhet a Szondi elmekórtan atlaszból kiszabadult, érdeklődő szülő.

A tanárok 6-7 óra után megfáradtak, kiégettek, az érdekeik érvényesítésére is gyengék, egy tiltakozó demonstráción valószínűleg a banki alkalmazottak után kullognának.

A neoliberális reformdúlás, amely némely potentát számára tisztességesen extraprofitot biztosított (lásd a mára porosodó digitális táblák, a talán Alaszkán célszerű távoktatási programok), elhozta az addig rejtőzködő, de a pszichiáterek által felszabadított, mentességeket élvező diszgráfiások, diszlexiások tömegét; a bolognai rendszer átvétele, az egyetemi hallgatói létszám felturbózása pedig garantálta a tanárképzés lezüllesztését, a deregulációt követően pedig az elhülyülés, az igénytelenség egyre inkább kiszélesült. Így nemigen lehet csodálkozni azon, hogy a „kedélyes” szó értelme egy érettségiző osztályban mára az, hogy „szomorúan néz”, hogy a „reneszánsz a pogányságnak köszönhető”, hogy a poézis osztatlan röhögésben megnyilvánuló sikere csak annál a József Attila sornál mutatkozik meg: „…anyám kivert…”, és minderre csak kapásból következik a tanári intésre való válasz a hamburger fölül: „sz...ok az órájára”.

A manapság zajló reformintézkedések némelyike sem biztat sok jóval. Nem igazán értem, mit takar a „gazdaságorientált” tananyag értelme, mert ha a gazdasági igényekhez való orientációt, akkor rendben van, de ha a szférában való fiskális politika további szélesítéséről van szó, akkor ez egyáltalán nem megy.

Meggyőződésem, hogy az etika önálló tárgyként középiskolában nem tanítható, hogy a vallásos hit értelmének megvilágítása sem az iskolai papi, lelkészi tevékenység eredője kell hogy legyen, mert sokkal szerencsésebb, ha mindez irodalmi, történelmi példákból bomlik ki.

Nehezen érthető az is, hogy a szakiskolák elfogadható szakmai orientációján túl a tervezet heti tantárgyi felosztása öt tornaórát és egy öszvér irodalom, illetve társadalomtudományi foglalkozást ír elő. Pedig egy beszélni, tárgyalni nem tudó, üzletet építeni képtelen szakmunkás legalább olyan kontár, mint Mekk Elek. Elképesztő, hogy a pedagógusi fizetések kérdését a program korifeusa, Hoffmann Rózsa a kedvező gazdasági folyamatok beindulásához kötötte. Mára hosszas hezitálás és lebegtetés után végül is eldőlt, hogy a tanárok ebben az évben csak 60%-os emelést kapnak (ami a bér 23%-ának felel meg), a többit pedig 5-10%-onként szakaszolva egészen 2017-ig. A béremelés így gyakorlatilag a tanárok felének, akiknek eddig volt túlórája, csupán kompenzációt jelent, mégpedig azért, mert a kötelező óraszámok emelésével a túlórapénz eltűnik. Az „életpályamodell” továbbra sem látszik alkalmasnak arra, hogy a különböző szakos, illetve eltérő színvonalú munkát nyújtó pedagógusok közötti differenciálás megvalósuljon; az erre vonatkozó kérdőíves kísérletek csak a „hivatali bohémség” szintjét érik el.

Mára a helyzet igazolta a baljós előérzeteket. Az együgyű sajtóban öt számjegyűként (10 000–99 999!) promotált béremelés első részletének szorzói a lehetőségek csupán alsó határát érik el, példának okáért az osztályfőnöki pótlék 33 év után, egyetemi végzettséggel, a lehetséges 50 000 forint helyett csak 16 000-et jelent. A dolgot önmagában jellemzi az, hogy mintegy 5000 tanár fizetése csökkent az „öt számjegyű” ígéret után. A „humán erőforrások” apparátusa megfáradt, a teljesen alkalmatlan Hoffmann Rózsa fölé miniszteri biztost neveznek ki.

Jó lenne, ha az oktatás a politikai érák udvari bolondjának szerepét elhagyva, megfelelő kondíciókat élvezve, ki tudná használni a tradíciókban rejlő hitelt, merthogy Comenius, Apáczai, Szentgyörgyi, Kosáry etc. után mégsem lehet a nevelés-oktatás kérdése olyan, mint a fehérneműváltásé.

*A szerző középiskolai tanár.

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.