Labdarúgó-válogatottunk 1986 óta mind a tizennégy alkalmat elszalasztotta, hogy ha csak rövid időre is, de magára vonja a labdarúgóvilág figyelmét. Nem vagyok egészen pontos, mert az 1998-as vb előtti pótselejtezőn a jugoszlávoktól kapott tizenkét gól ideig-óráig mégiscsak az érdeklődés középpontjába sodorta nemzeti tizenegyünket.

Miként a minapi 1-8 is. Mindeközben a miénknél sokkal szerényebb futballmúlttal, labdarúgó-kultúrával rendelkező országok tucatszám mutatkoztak be a számunkra elérhetetlenné vált tornákon. No persze, mit remélhet egy olyan csapat, amely huszonhét év alatt a selejtező csoportjaiból továbbjutott, valamint a fentebb már említett pótselejtezőt abszolvált együttesekkel vívott 52 mérkőzéséből mindössze hármat volt képes megnyerni.

Ugyebár őket kellett volna az annyiszor áhított részvétel érdekében megelőzni. (Csak a statisztika teljessége kedvéért: 13 a döntetlenek, 36 a vereségek száma. A gólkülönbség is katasztrofális: 32–117.) Ráadásul a három győzelemből egy (Dánia–Magyarország 0-1, 2009. 10. 14.) akkor sikeredett, amikor már se nem osztott, se nem szorzott, hisz előtte már minden eldőlt. Természetesen a fiaskók nem múlhattak el következmények nélkül. Jó magyar szokás szerint jött a tüneti kezelés, hullottak a fejek.

Huszonegy alkalommal váltottunk szövetségi kapitányt, kilencszer szövetségi elnököt, legalább tizenkétszer főtitkárt. Történt valami? Csoda lett volna a javából, ha történik, hisz szinte minden esetben a személyi kérdések előtérbe tolásával, a felszín karcolásával vélték megoldani a problémát. A túlsúlyúkat mindenkor vehemensen érvényesítő megélhetési klubvezetők, szakemberek, játékosok nem az elodázhatatlan radikális reformokat, hanem már a helyzettel való őszinte szembenézést is támadták.

Továbbra is folyhatott az önbecsapás, miszerint mindössze csak az a baj, hogy az iskolai tantervben nem szerepel a futball, kevés a pálya és a gyerek, a profiktól üzleti alapon történő működést vár(ná)nak el, a sajtó csak kritizál, és főleg, nem elég a pénz. Ennek ellenére sok tehetséges fiatal labdarúgóval rendelkezünk, igaz, sehol sem jutottunk tovább, de mind reménykeltőbb helyzetben vannak klubcsapataink, egyre szerethetőbb a válogatottunk is.

Szakmai közegben ma is szentségtörés felvetni, hogy nemcsak azért szerény a közönség érdeklődése, mert katasztrofálisak a stadionbéli állapotok, sokaknak az alacsony jegyárak ellenére is megfizethetetlenek a családi meccsprogramok, hanem talán azért is, mert a játék irama, minősége irdatlan távolságban van a televízióban látható nemzetközi színvonaltól. Már-már sértés megkérdezni, hogy milyen eredményt mutat a több mint tízéves múltra visszatekintő UEFA-licences edzőképzés és a nagyjából ugyanennyi idős akadémiai rendszer.

Hol vannak a magyar edzők és – néhány pünkösdi királyságtól eltekintve – játékosok ha nem is a topligák élcsapataiban, de legalább az európai középmezőnyben? A durvaság netovábbja összeadni, hogy hány közvetlen és közvetett adóforintba, tulajdonosi kölcsönbe kerül a magyar élvonal veszteséget veszteségre halmozó üzemeltetése. Hozzátéve, hogy mindezt a valódi értékektől brutálisan – természetesen felfelé – eltérített díjak, fizetések, prémiumok, szolgáltatások övezik. Nem lehet nem megemlíteni azt a súlyosbító tényezőt sem, hogy a bundák, fogadási csalások állandó kísérői lettek e drága, már régen a csőd kategóriájába sorolandó működésnek.

Röviden, kertelés nélkül összegezve: szakmai zsákutca, morális válság, pénzügyi-gazdasági abszurdum, mesteri fokra fejlesztett önámítás jellemzi labdarúgásunkat. Ezen kellene először változtatni, mert a hibás, elhallgatott diagnózis következménye csak helytelen terápia lehet. Persze maradhat minden a régiben, hisz pár év múlva akár fel is virradhat: az UEFA 24 résztvevőre kívánja felpumpálni az Európa-bajnokságot. Gyakorlatilag – vonjuk le Andorrát, Gibraltárt, San Marinót, Lichtensteint, Luxemburgot, Feröert, Izlandot és Máltát már félve említem – minden második nevező felléphet a nagy színpadra, azaz az eddig alul levők jóval könnyebben látszólag magasabb szintre juthatnak. Netán az alagsorból és a szuterénból a földszintre. Tehát semmi ok a türelmetlenségre.

Addig is egy kérdés: napjainkban a magyar labdarúgásról szóló cikkek, blogok nem mellőzhetik a stadion szó leírását. Ezt letudva, egy kérdésem lenne: mit mondanának, ha egy infarktusos beteget arcplasztikával kezelnének?

A szerző labdarúgó-szakedző

*A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.