Gombár Csaba: A helyzet magyarázata
A térdére potyogott dohánytörmeléket – vigyázva, hogy ne szemeteljen – aprólékos figyelemmel söpörte vissza a dohányzacskóba. Aztán rám nézett, s mintegy köszönetképpen, hogy mutattam neki, még egy megálló van hátra, megszólalt: „Figyeljen, nagyon figyeljen. Közülünk minden negyedik ember ufóról jött. Nem látszik rajtuk, de átlátnak a falon is. Magán is. Némelyiknek ugyan forog a szeme, de nehéz észrevenni őket. Vigyázzon, nagyon veszélyesek! Minden bajt ezek okoznak körülöttünk. Figyeljen, ember!”
Ahogy leszálltunk, markában a meggyújtott cigarettával, elsétált. – Arra gondoltam, nem is rosszabb ez magyarázatnak, mint a többi. Szóval, lehet, ér ez annyit, mint sok másmagyarázatunk. Például amikor nagy elméleti ívet húzva értelmezzük politikai állapotunkat. Hallottuk már, hogy történelmileg determináltan jobboldali nép vagyunk, merthogy állítólag régen is azok voltunk, s nem tudunk kibújni a bőrünkből. Hallottuk azt is, hogy híján vagyunk a civil kurázsinak, magyarán gyávák vagyunk, szolganépség. Ilyenkor megpróbálom elképzelni, megítélni a beszélő személyes polgári bátorságát, de többnyire sejtem, nem rosszindulatból mondja, amit mond.
A Fidesz-kormány brutális, lehengerlő aktivitásával szembeni pillanatnyi politikai tehetetlenség és a kilátástalanság érzete késztet sokakat ilyenfajta értelmezésre s arra, hogy mintegy indokolatlanul magas morális polcról így hangozzék a kérdés: miért nem lázadnak? Miért tűrik? Miért nem lázad fel a nép a tekintélyuralom ellen? Nos, akik a tekintélyuralom ellen szólnak, azok számos más vonatkozásban siratják ilyen vagy olyan intézmény tekintélyét. Például az alkotmányét. Például a jogelvűség tekintélyét. Csakhogy a tekintély és tekintélyuralom, ha nem is azonos, fogalmi tartalmában vészesen közeli.
A hétköznapi politikai tagoltságban pedig az egyszerű Fideszre voksolótól a rajongókig épp abban tapasztalnak tekintélyt, amit az ellenzéki érzelműek nyomasztó tekintélyuralomként élnek meg. Vagyis különböző beállítottságúak vagyunk – s ezt nehezen viseljük. Az pedig, hogy mikor s mitől lázad a nép – nos, jobb bevallani: előre ezt senki se tudja.
Ezért szokott ez meglepetés lenni – még számunkra, a nép számára is. Vannak persze, akik tudni vélik a módját, és sok baj volt már ebből a történelem során. Ezt gondolták például 1999-ben az amerikai légügyi stratégák és politikai főnökeik is, amikor hetekig bombázták Jugoszláviát, hogy majd fellázad a nép Milosevics diktatúrája ellen. Nem akkor lázadt. Még szörnyűbb volt az ezt megelőző balvélekedés következménye a második világháború idején, amikor a brit lázadásszakértők, ugyancsak a légierő stratégái, abban bízva folytatták a német civil lakosság irgalmatlan szőnyegbombázását, hogy majd a nép emiatt fellázad Adolf Hitler uralma ellen, s gyorsabban befejezhető a háború.
Ismerjük a történteket, vagy helyesebben: tudhatnánk, ha nem felejtenénk el mindent. S akkor még nem is kérdeztük, hogy tényleg olyan jó lenne-e, ha itt, most, nálunk nagy népi engedetlenség, lázadás törne ki. Akik valami jóféle megrázkódtatást várnak, hogy térne már magához a nép, nem ártana, ha ezt jobban átgondolnák, mert az ilyen eseményektől csak mélyülni szoktak a sérelmek és a szembenállások.
A lázadás vagy a tarthatatlannak tetszővel szembeni politikai aktivitás egyébként meg nem GDP-függő, már ha valaki azt gondolná, hogy önmagában az zendítő, hogy rosszabbul élünk, vagy hogy a nyomorba kerülők majd lázadnak emiatt. A lázadásnak alighanem számos lélektani rugója van – háborúban is meg enyhébb körülmények közt is. A szociálpszichológusok mondják, hogy ha biztonsághiány van, ha élelem- vagy pénzhiány van, vagyis ha nagy valaminek a hiánya, akkor úgynevezett „kognitív alagútba” kerülünk. Azaz nem tudunk másra gondolni, ha éhezünk, csak az élelemre, csak az életünket mentenénk, ha potyognak a bombák, s képtelenek vagyunk akár egy kicsit is távlatosan gondolkodni, ha nagyon szorít a nincstelenség.
De a pillanatnyi – történetileg legalábbis pillanatnyi – politikai helyzetünkre van egészen másfajta magyarázat is, mint fent a megidézettek. Nem a kormányszóvivők szellemesnek és frappánsnak vélt magyarázataira gondolok. Még szeptemberben Lánczi András filozófus higgadt okfejtését hallgattam az Info-Rádióban. Nemzetközi kutatásokat idézett, melyek szerint mi, magyarok utasítjuk el leginkább a kapitalizmust, és mi vagyunk a demokráciából a legkiábrándultabbak. Babits Mihályra utalt, az úgynevezett „platonizáló hajlamainkra”, miszerint nagyra tartjuk ugyan a demokráciát, de ennek gyakorlati lemaradása az ideáloktól taszítóbb szerepet játszik a demokráciával szemben, mint annak eszményként való elfogadása. Van tehát valami magyar lelkialkat – vélekedett az előadó, akit a kormánypárt fő ideológusának tekintenek.
Utalt aztán az érzület s leginkább a nemzeti érzület nagy szerepére, s arra, hogy a demokrácia versengtet, szétbont, különválaszt. Ezzel szemben – és ezt ő szembeállította a demokráciával – a nemzeti együttműködés rendszere (lehet, hogy ezt nagybetűvel kéne írnom?), az közösségelvű. Kitért arra is, hogy miniszterelnökünk, még hatalomra kerülésük előtt, sokat gondolkodott ezen, s állítólag úgy okoskodott, hogy csak egyet tudunk biztosan, azt, hogy magyarok vagyunk. Ha szerb vagyok – így hangzott a példa –, ez az első, s minden csak ez után következik. Az effajta eltökéltség hatja át aztán most az összes ágazati politikát az oktatástól a településtámogatásig, nem pedig valami sivár haszonelvűség, szimpla gazdasági racionalitás.
Nos, ez is érdekes magyarázat állapotaink felfogására. Kérdezhetnénk persze, hogy ha a demokrácia szétveti a közösségeket, és csak szétcsúszást okoz, de a kormány nemzetpolitikája összetartozást céloz, akkor hol is tartunk a mostani Fidesz-kormányzás végéhez közelítve. Milyen is mára az állampolgári népességünk „lelki egészsége”, közösségisége? A társadalmat összetartó nemzeti ideológia csirizének ily vaskos adagolása nem járult-e hozzá ahhoz, hogy mi, az ország népe, a túlhangsúlyozott etnikai nemzetfelfogás miatt egymással fordulunk szembe? S nem az ily nemzeti közösségelvűség állít szembe bennünket a hasonelvű nemzetállamokkal – most éppen az ugyancsak nemzeti érzületű politikusok irányította Horvátországgal?
Horvát-barátságunk, amelyet kormánypolitikusaink oly előszeretettel hangoztatnak, a nemzeti érzületű horvátok szemében nem hasonlít-e ahhoz, amit a valamikori isztambuli „bundatúrákon” honfitársaink tapasztaltak meghökkenve, hallván, hogy a törökök mennyire szeretnek bennünket? Elfelejtettük tán, hogy a magyar korona, a „magyar regnikolárisok” – ahogy Miroslav Krleza, a nagy horvát író emlegette őket – uralkodtak évszázadokig a horvátokon? De minek a sok kérdezés? Az akkurátus cigarettatöltő polgártársunkat se kérdeztem az annyi bajt okozó ufóemberekről.
