Ha valamitől nem kell tartani, az az egészségügy összeomlása. Erre abból lehet következtetni, hogy a legautentikusabb emberek évtizedek óta mondják, hogy összeomlik, de másként nem lenne lehetséges, hogy újra és újra ezt jósolják, mint hogy közben mégsem zuhant szét. Márpedig ha épp az orvosok mondják, hogy ez az ő legközelebbi társuk mindjárt meghal, és mégsem, akkor lássuk be, hogy az élet néha még náluk is erősebb.

A nyár elején pedig még dr. v. Dávid Tamás rákkutató professzor is úgy nyilatkozott, hogy a magyar egészségügy nem az összeomlás szélén van, hanem már összeomlott. Ezért a Vitézi Rend minden tagját felkérte, „álljon ellen a nemzetet pusztító gyógyszerlobbi egyre növekvő térhódításának”.

Néhány napja a szocialisták adtak ki közleményt, amely szerint a pénzkivonás, az intézmények államosítása, az osztálybezárások és az orvos elvándorlás miatt a tönk szélére jutott az ágazat.

Ezzel azonban csak megismételték azt, amit az eredetileg hozzájuk tartozó Rácz Jenő a Kórházszövetség elnökeként mondott 2010 szeptemberében az „elmúlt nyolc év” összegzéseként, vagyis, hogy „megkezdődött az összeomlás az egészségügyben”, s hogy „eddig csak a megbetegedési és halálozási adatok alapján voltunk Európa sereghajtói, most már finanszírozásban is ott vagyunk”.

Emígy csatlakozott szövetsége korábbi elnökének, Golub Ivánnak 2009-es kijelentéséhez, mely szerint büszke arra a munkatársára, aki úgy nyilatkozott, hogy azt kívánja Oszkó Péter pénzügyminiszternek, betegként tapasztalja meg, milyen helyzetben van a magyar egészségügy.

Farolhatnánk az időben tetszés szerint, de álljunk le 2004-nél, amikor Gyenes Géza, a Magyar Orvosi Kamara főtitkáraként állította, hogy a magyar egészségügy a teljes csőd felé halad, s ha nem lesz gyors változás, összeomlik. Mint a fent idézett későbbi nyilatkozatokból kitűnik, nem történt gyors változás. Sőt, Orosz Éva professzor szerint Magyarország az egyetlen OECD-ország, ahol – e szervezet becslése szerint – a jóléti kiadások részaránya a GDP-ből 2012-ben alacsonyabb volt, mint 2007-ben. Orosz Éva szerint ma már lényegében a vakvéletlenre van bízva, hogy valaki megfelelő ellátáshoz jut-e. Abból a szempontból, hogy az állami egészségügy a saját maga által vállalt feladatokat el tudja-e látni, azt lehet mondani: a magyar egészségügy már összeomlott – mondja ő. Hozzáteszi, hogy míg 1992-ben az EU-15-ök egy főre jutó egészségügyi közkiadásainak 49,9%-át költhettük el reálértéken a magyar egészségügyben, ma ez az arány 36,7%, miközben az egy főre jutó GDP növekedett hazánkban is. De az élet és a kritikus helyzetű ágazat vonszolja magát tovább.

Megállapíthatjuk hát, hogy az egészségügy olyan rendszer, amely nem tud összeomlani, csak arra képes, hogy tartósan a végállapot szélén álljon.

Összeomlani a páciensek tudnak. Szinte észrevétlenül eltűnnek a rendszerből. Bentről kérik a következőt. És még csak azt sem mondhatjuk, hogy olyankor nem sajnálkozik senki. De az összeomlott betegek már nem kérdezhetik vissza, hogy mi az istenverte nyavalyáért érnek sokkal többet a cseh vagy a szlovák emberek a nemzetüknek, miért jut nekik jóval több pénz a betegségük elleni harcra, s aztán ha mégis elbuknak, miért méltón, kemény harcban, s nem így, szétcsúszva, mint az ázott vályog, boldogtalan orvosok reményvesztett tekintetével kísérve.