Persze érvelését nem hozta nyilvánosságra, csak annyit közölt, hogy a forintosítás szerinte negatív hatással lenne a pénzügyi stabilitásra, a gazdaság növekedésére (!) és a hitelezés alakulására. Mégis miért?Mégis hogyan? Persze már régen hozzászokhattunk ahhoz, hogy bármi, ami a bankoknak nem tetszik, „negatív hatással” lehet minden jóra, de az EKB gyors átalakulása a bankok vasöklű lobbistájává a volt Goldman Sachs-igazgató irányítása alatt viszonylag új fejlemény. Draghi ugyanis az euró megmentését nem a szerkezetben feszülő ellentmondások feloldásában, hanem a bankok érdekeinek védelmében látja, mint ahogy látta akkor is, amikor kiállt a Simor vezette MNB katasztrofális monetáris politikája mellett, ami az elviselhetetlenül magas reálkamattal padlóra vitte a nemzetgazdaság növekedési lehetőségét, és a csillagos egekbe emelte a bankok profitabilitását. Most, hogy a devizaalapú hitelezés – amely a Járai és Simor vezette MNB torzszülöttje –rejtett vagy elégtelenül felmért árfolyamkockázatai átalakultak hitelkockázatokká, és a bankok kénytelenek a következményekkel szembenézni, jön Draghi, és nem azt mondja, hogy kész segíteni a konstrukció pusztító hatásának oldásában, hanem azt, hogy nem, ne tessék semmi olyat tenni, ami nem tetszik a bankoknak. De azért joggal elvárhatjuk, hogy Draghi, álláspontja hitelességének alátámasztása érdekében, megválaszoljon néhány egyszerű kérdést:

Hol volt az EKB 2007-ben, amikor a Svájci Nemzeti Bank (SNB) felhívta az MNB figyelmét a devizaalapú hitelezésben rejlő kockázatokra, de az MNB a figyelmeztetésre fittyet hányt? Sehol, mert talán a devizaalapú hitelezés – Draghi szerint, de a SNB nézetével ellentétben – nem volt kedvezőtlen hatással a pénzügyi stabilitásra, a gazdasági növekedésre és a hitelezés alakulására?

Hol volt az EKB vigyázó szeme, amikor látta, hogy a hitelezés volumenének növekedése az akkori gazdasági növekedés több mint tízszeresére rúg? Mit gondolt, mi fán termett az osztrák és olasz bankcsoportok magyarországi leánybankjainál 25-30 százalékos profit? Nem gondolta még egy pillanatra sem, hogy ekkora profitráta indokolatlan kockázatvállalásból fakad? Vagy elhitte, hogy a kockázatokat büntetlenül át lehet helyezni a lakosságra, hogy ha azoktól a bankok mentesítik magukat, akkor azok meg is szűnnek?

Miből gondolja Draghi úr, hogy a devizaalapú hitelekbe épített 10-20 éves nyitott és lezárhatatlan árfolyamkockázat nagyobb mértékben hozzájárul a pénzügyi stabilitáshoz, a növekedéshez és a hitelezés alakulásához, mint annak lezárása a forintosítással? Miért gondolja Draghi úr, hogy a kölcsön változó tőkeértéke – amely a devizán alapuló kölcsön végeláthatatlan átszámolásából fakad – segíti a pénzügyi stabilitást, a növekedést és a hitelezést?

Hogyan képzeli el Draghi úr a vállalatok és a háztartások hitelbíró képességének kiszámítását, megállapítását, ha – „köszönet” a kölcsön változó tőkeértékének – nem tudjuk, hogy az adós mikor mennyivel fog tartozni. És ha ezt nem tudjuk kiszámolni, hogyan képzeli el Draghi úr a pénzügyi stabilitást, a gazdasági növekedést vagy a hitelezés alakulását? (A bankszövetség szokásos válasza, miszerint a tőkeérték nem változik, mert az devizában van fixálva, nem válasz. A tartozás terhét nem valami referencia szerint, hanem az adós rendelkezésére álló források alapján szokás kiszámítani.)

Draghi úr bizonyára érzékeli, hogy a magyar társadalom Európa iránti reménye és elkötelezettsége és az Orbán-féle szabadságharc között őrlődik. Felmerül a kérdés: miért ad lovat a szabadságharcosok alá azzal, hogy a lakosság terhelésének fenntartását szorgalmazza, ahelyett hogy életképes megoldáson fáradozna? Csak nem azért, mert most, hogy már nem sok kifacsarnivaló maradt, jobb, ha lekopunk?

* A szerző az Oxfordi Egyetemen a Blackfriars Hall tanára.