Antigoné és Kreón konfliktusát játssza ma újra a világ: el kell-e temetni a halottat vagy sem? Most úgy áll, hogy a százévesen elhunyt náciból, Erich Priebkéből sehol nem kérnek. Sem Rómában, ahol házi őrizetben élt, majd meghalt, sem Argentínában, ahol a második világháború után bujkált, sem pedig németországi szülőhelyén. Egyrészt senki nem akar nácibarátként feltűnni, másrészt nem kíván neonáci kultuszhelyet létrehozni, a temetést kiszolgáltatni Hitler-szimpatizánsok felvonulásának. 

Talán senkinek sem baj, ha a Hitlert éltetők sehol nem tudnak koszorút elhelyezni. Így is elég riasztóak a Rómából szétküldött képek: a rendőrség antifasiszta tüntetőket fékez meg, míg egy másik felvételen karlendítő újnácik fejezik ki, mit gondolnak erről az egészről. Az sem véletlen, hogy az egyházi szertartást is csak a Szent X. Piusz Testvériség elnevezésű tradicionalista közösség vállalta, amely nem fogadta el a II. vatikáni zsinat következtetéseit, és a mai napig nem vette le a Krisztus-gyilkosság terhét a zsidóságról.

Ráadásul Priebke halála, majd a temetése körüli hercehurca kínosan egybeesett a római deportálások hetvenedik évfordulójával. Az öreg náci ügye nélkül is Auschwitz, Treblinka stb. táblákkal vonultak az utcára a múltra emlékező emberek. Az már jóval 1943 októbere után történt, hogy az SS-százados a világtörténelem szörnyű szereplőjévé, a római mészárossá lépett „elő”. 1944 márciusában, Herbert Kappler Gestapo-főnök parancsára lövetett agyon egyesével 335 helybélit, tízszeres megtorlásként egy partizánakcióért, amelyben 33 német vesztette életét.

Egészen pontosan tehát nem is tízszer annyit, hanem öt fővel többet. Ennek az öt főnek Priebke perében és megítélésében is jelentősége volt, amikor, mint más holokausztperekben is, azt mérlegelték: mennyiben volt az övé a döntés joga, és mennyiben teljesített parancsot, bürokrata fogaskerék volt-e a nagy náci gépezetben, vagy maga is mozgatta azt. Ezt a kérdést aligha ismerhettük meg jobban, mint Eichmann jeruzsálemi pere kapcsán (Hannah Arendt: A gonosz banalitása) vagy Jonathan Littell, a franciául író amerikai szerző Goncourt-díjas Jóakaratúak-jából. Priebkét első perében felmentették, majd a másodikban, amelyet az olasz semmítőszék rendelt el, elmarasztalták. Haláláig tagadta a holokausztot.

Mindamellett a Priebkék eltemetésének problémája idővel megoldódik: a 70 évvel ezelőtti bűntetteknek már a gyerektúlélői is idősek, az elkövetők közül csak aggastyánok élnek. A „lehetetlen halott” sorsa tragikomikus. Az igazán tragikus most már a történelmi emlékezet hiánya. Erről Eraldo Affinati olasz író számolt be a minap a Corriere della Sera hasábjain. Diákjai közül, akiket olaszra és történelemre tanít, számosan Priebke szomszédságában laktak. De nem tudták, mit kellett volna tudniuk róla, még csak a nevét sem hallották a német tisztnek azelőtt, hogy a tananyagban a világháborúhoz ért a tanár.