De a friss értelmezéseknek e pillanatban már nincs közük azokhoz az egykori kontextusokhoz, szándékokhoz, viszonyítási pontokhoz, amelyek a textust annak idején kísérték, körülvették. Ezeket most mindenki igyekszik elfelejteni. Aki még él, s köze volt hozzájuk, az nem akarja már vállalni azokat a szükségszerű kompromisszumokat, amelyek akkor a szövegek megjelenését, keletkezését kísérték. Aki valahogy érdekeltnek látszik a szövegek mai használatában, vagy legalább frissebb hivatkozásokban azokra, tudatosan vágja el az írások korabeli szálait. S végül a véletlen mai olvasó valamilyen pragmatikusan értelmezhető, hasznosítható üzenetre kíváncsi, minimális csomagolással. Az egykori szövegkörnyezet az egészet itt csak túlterhelné.

2 E helyzet kárvallottjai – nem egyedül, s nem is egyszer s mindenkorra, a késő kádárista reformerek szövegei. Ilyenek Pándi és az első Kritika-nemzedék írásai. S azok a reformerek is, akik azóta is kompromisszumokat kerestek.

Ma valahogy nem szeretünk a reformerekre emlékezni, magunkat reformereknek nevezni. Hiszen azok, akárhányfélék is, átmeneteket tartósítanak, köztes megoldásokat keresnek, a lehetőségekhez képest fájdalommentes modernizációval kísérleteznek. Orvosok, akik nem szeretnek fájdalomcsillapítás, narkózis nélkül operálni. Tudnak valamit a fájdalomról. Bár a jelenlegi nyilvánosságban mintha szégyenletes lenne arról beszélni. Bármilyen idősíkban, de köztes megoldások hívei. Nem azért, mert elméletileg érzéketlenek, de tudják, hogy a történelem akkor is folytatódik, ha hangosan bizonygatjuk, hogy nem. S lesznek túlélő (ideiglenes) vesztesek is, akik szemébe kell majd azért nézni.

3 Amai Kulturkampfalapváltozataiban vagy velünk vagy, vagy a túlsó parton ellenünk harcolsz. ’89 előtt vagy kiszolgáltad a rendszert, vagy ellenálltál. 1989–90 után vagy modernista kozmopolitának, vagy nemzeti konzervatívnak számítottál. Legújabban pedig vagy orbánista, vagy antiorbánista vagy. A világ az új megmondóemberek és az őket felépítő, vagy használó médiák számára dichotómiákból állt. Az ebből következő zsákutcákból azóta sem tudunk kibújni. S előre látjuk, hogy e labirintuson belül maradunk még a következő két-három évben is, akárhogy alakulnak a politikában jövőre a dolgok.

4 Felfogásom szerint a mai kritikai értelmiséginek ehhez, vagy ilyesmihez nem lehetne köze. Az utolsó néhány évtized közép-európai társadalomtudományi értelmiségének végül is két alap működésmódja volt: a „felháborodom, tehát vagyok” szerep és a szaktudósé. A kettő között majdnem nem volt átmenet. Aki erre mégis képes volt, azt az egyik kezemen meg tudnám számolni. Hirtelen a magyar szociológiában klasszikus kortársaink között csak egyetlen, e két létezésmódot egyesítő életmű jut az eszembe, Ferge Zsuzsáé.

Pedig ezeket rendszerszerűen átjárhatóvá kellene valamiképpen tenni. Nem becsülöm le a protestálás aprómunkáját, a kivonulást, aláírást, gyűlésezést. De ha ebben merül ki a kritikai értelmiségi szerep, akkor az az amúgy hasznosnak hitt részvétel –észrevesszük, vagy nem – pótcselekvéssé válik.

5 Az analitikus feladata szakma, nem hinném, hogy kikerülhetetlenül eleme lehetne a kritikus entellektüel szerepének. De a „felháborodós” működésmód kevés, ahhoz felfogásom szerint ezen túl, sőt ennél akár erőteljesebben valamiképpen csatlakozni kellene világjavító programok kimunkálásának is.

6Amikor például 1945 után nem működött kielégítően Nyugat-Európában a társadalom, rengetegen azt gondolták, sebaj, ott az állam, megvan a varázseszköz a világ megjavítására. Azután 1970 táján ismét megroppant a rendszer, de ismét úgy tűnt, hogy egy időre sikerül majd a piaccal rendbe rázni a dolgokat. Azután a 2000-es évektől sokan már a piacból is kiábrándultunk. Új teoretikusan megalapozott eszközök készen nem hevertek körülöttünk, de működött a médiarendszer, s sokaknak egy pillanatra nagyszerűnek tűnő politikus személyiségeket kínált (a bal- és a jobboldalon egyaránt). Rövid ideig úgy tűnt, ők majd – sokszor artisztikus, kulturális eszközökkel – feloldják ideiglenes rossz érzésünket. Ez nem nagyon sikerült, de akkor végső elkeseredésünkben úgy tűnt, hogy helyi értelmiségi gurukat használva áthidalható lesz a tanácstalanság e meddőnek hitt korszaka. Azután a közép-európai guruk gyorsan csődöt mondtak, végül egyre gyorsabban az európai baloldal kínálata is összement (mintha néhány hős maradt volna csak lábon, Baumann, Zizek, a New Left Review köre és még néhányan szaktudósok – a lista meglepően rövid).

7 Nagyon már nincs hova visszavonulni. A lehetséges elmozdulás modellje azonban most sem vadonatúj. Csoportmunka, tézisviták, olvasókörök, közös projektek az új társadalmi korlátokról és kitörési pontokról. Figyelés a világ más perifériáira – tőlük valószínűleg most többet tanulhatunk, mint a központokból. Végül is helyzetük közelebb van a miénkhez. Több kereszthatás, ha nem a hazaiakkal, akkor a tudatos eklektikával olvasmányainkban. Irtózás a tutitól, az apa- (anya-) figurától, a valamilyen szögből hosszabb ideig érvényesnek tűnőtől. Generációs ideológiák keresése (nem feltétlenül csak azonos korosztályhoz tartozók között). S ami a legfontosabb talán: ebben a miliőben a „háborgós” és társadalommérnöki megközelítések összekapcsolása. Végül is valamilyen minták még a magyar XX. században is akadnak; nekem hirtelen a Galilei Kör és a Szegedi Fiatalok a harmincas években (meg ami utána jött – népi írók és szociográfusok) valamilyen itthoni kályhát az új táncórákhoz azért esetleg kínálnának.

Hozzászólás a Kritika című folyóirat megalapítása ötvenedik évfordulójának alkalmából tegnap rendezett kerekasztal-beszélgetésen.

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.