Képzeljük el a jelenetet, amint megérkezik Kovács őrmester az őrsre, s mielőtt szolgálatra jelentkezne, még egyszer gyorsan átfutja a valamikori Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma Budapest világörökségi helyszíneinek műemléki jelentőségű területté nyilvánításáról szóló 7/2005-ös rendeletét. 

Felettese aztán szinte köszönés helyett is csak annyit mond: na, Kovács, hadd halljam! Mire az őrmester hadarni kezdi a vonatkozó szakaszt: A műemléki jelentőségű terület határa a Margit-sziget déli bejárótól indulva a Margit híd északi széle mentén halad délkeletre a híd pesti hídfőjéig, majd az Újpesti rakpart páratlan oldala mentén északra, a Katona József utca páros oldala mentén délkeletre, a Hollán Ernő utca páros oldala mentén délre a Szent István körútig...

Bár kétségkívül különösnek tűnik a jelenet, ettől még – sőt a NER rendszerében talán éppen ezért – egészen könnyen a mai magyar valóság részévé válhat. A hajléktalanok elleni háborúba vezényelt rendőröknek ugyanis jelen állás szerint egy örökségvédelmi rendelet alapján kell alkalmazniuk rendészeti módszereket egy szociális helyzet megoldásához. A szabálysértési törvény módosítása nyomán, keddtől nem élhetnek ugyanis életvitelszerűen világörökségi területen hajléktalanok.

Ahhoz azonban, hogy a rendőr véletlenül se igazságtalanul büntethesse meg nincstelensége miatt a nincstelent, amit ugye a humánus, hitvallóan keresztény kormány egyetlen tagja sem kívánná, tudni kellene pontosan, hol kezdődik, és hol ér véget a világörökségi terület. Mert az mégsem lenne szép, ha mondjuk az Attila úton kartonlapon fekvő, tehát nyilvánvalóan életvitelszerűen hajléktalan hajléktalannak kiosztanák a több tízezres büntetést, majd kiderülne, hogy a páros oldalon hevert a szerencsétlen, vagyis ott, ahol indokolatlanul bírságolták, mert csak a páratlan oldalig ér a tiltott zóna. Ez a területhatár pedig csupán a már citált örökségvédelmi rendeletből derül ki. Így most ezt a jogszabályt biflázzák be és mondják fel az érintett kerületek járőrei, legalábbis erre kell következtetnünk abból, hogy BRFK állítja, „minden jogszabályváltozás esetén tájékoztatják és felkészítik az állományt.”

Az örökségvédelem és a hajléktalanügy ötvözése kétségkívül unortodox megoldás, ám ettől függetlenül kérdéses: mi szükség volt egyáltalán rá. A kormány és a főváros ugyanis már rég világossá tette, hogy „hajléktalanügyi stratégiájának” alaptézise szerint a büntetés az egyetlen igazán segítőkész megoldás. Aztán egyértelművé tették azt is, hogy ebből nem engednek, tűzön-vízen át kitartanak mellette, kérések, demonstrációk sokasága, de még alkotmánybírósági döntés sem tántorítja el őket a nincstelenek kiszorítását célzó büntetéstől. Ennek tükrében pedig egyre világosabban látszik: amit most csinálnak, az valójában szemfényvesztés, ócska kommunikációs trükk. Mert teljesen mindegy, hogy közrendre, köztisztaságra vagy mint most, világörökségre hivatkozva küldik rá a rendőröket a hajléktalanokra, a lényeg, ahogy korábban, ma is csak annyi: ez a kormány nem tűri a nincstelenek látványát, s bármi áron is, de eltünteti őket szem elől.