A tréfásan csak a nemzeti együttműködésről elnevezett rendszerben szinte minden állami hatóságnak és intézménynek megvan a maga speciális funkciója. Mi tagadás, Montesquieu, a modern államelmélet felvilágosodás kori teoretikusa aligha igazodna el ebben a feladatkiosztásban, de ettől tekintsünk el nagyvonalúan: mások ezek az idők, ő a fülkeforradalomról nem hallott, és a véleménye alighanem hidegen hagyja a NER urait.

Az egyik hatóság nyomoz, de szigorún csak az ellenzékhez köthető ügyek után, és az sem szegi kedvét, ha sokévi munka és sok millió forintnyi közpénz elköltése után rendre felsül. A másik az adófizetők tízmilliárdjaiból az állampárt mellett kampányoló médiumokat működtet. A harmadik olyan törvényjavaslatokat fogad el vita nélkül, amelyeknek egy órával korábban még a létezéséről sem tudott. És van nekünk vádhatóságunk is – rá mintha azt a feladatot osztották volna ki a rendszer megálmodói, hogy baj esetén majd elmagyarázza, miért is nem bűn, ami józan ésszel annak látszik.

Ügyészségünk szerint az állami főhivatal vezetője nem hivatalos személy, a sokféleképpen terelt közvagyonosztás jogszerű, és – mint legutóbb kiderült – ha politikai potentátok „odahatnak”, ami nyomán az állami földek végül kormánypárti politikusok cimboráihoz kerülnek, az nem hivatali visszaélés.

Hogy mi szükség volt mindehhez rendszerváltásra, ha már egyszer az átkosban is ugyanígy működött minden, azt se Montesquieu, se a mi derék ügyészeink nem tudnák megmondani, igaz, utóbbiak nem is érnek rá ilyesmin morfondírozni: bőven elég munkát adnak nekik azok, akiket sikerül megvédeniük. Pedig az ügyészség: vádhatóság.