Egypárti, az alapjogokat szűkre szabó, a hatalmi önkénynek bő teret adó alkotmányt kell írnod, fogadtasd el parlamenti úton, a társadalmi részvétel minden hatékony formáját kizárva. Alkoss visszamenőleges hatályú törvényeket. A jogszabálygyártást helyezd pártfelügyelet alá, gondoskodj róla, hogy egy szűk bizalmi körön kívül senki ne szólhasson bele. Az állami javakat és az ország erőforrásait oszd szét a barátaid és hódolóid között. Követelj tőlük feltétlen hűséget, cserébe garantálj nekik büntetlenséget. A jog és az állami támogatások segítségével ösztönözd a vagyonkoncentrációt. A szegényekről mondj le szívfájdalom nélkül, és igyekezz olyan helyzetet teremteni, amelyben te döntöd el, hogy ki lehet gazdag. Minden személyi döntést vonj magadhoz, a legutolsó falusi hivatalszolgának is éreznie kell, hogy közvetlenül tőled függ. A költségvetéstől a kultúrpolitikáig az államműködés minden területén a te értékpreferenciáidnak kell tükröződnie.

A kormányzás első három éve alapján valahogy így néz ki az a magyar recept, amelyet Orbán Viktor a héten éppen londoni konzervatív kollégáinak ajánlgatott. Ezek lennének azok a „hagyományos értékek”, amelyekkel szemben szerinte szerte a világon a zöld-vörös egységfront támadása tapasztalható. Nem élhetünk úgy, ahogyan eddig, tehát éljünk úgy, ahogyan száz évvel ezelőtt – röviden így foglalható össze az új rend, amelynek Orbán már nevet is adott: ő úgy fogalmaz, hogy „személyi vezetőkre” van szüksége a világnak. Angolul mindez bizonyára jobban hangzik, gyaníthatóan valamilyen személyi tréner-szerű kifejezést használt (tudjuk, hogy a legbornírtabb kormányzati ötleteket igen kreatívan fordítják, nem kibontva az igazság minden részletét), de a magyar fül számára a megfogalmazás – több évszázados, a génjeinkbe írt kódok alapján – sajnos egészen mást jelent: személyi kultuszt, tekintélyuralmat és szolgalelkűséget. Olyan országot például, ahol a köztévében a focimeccs legérdekesebb mozzanatát a miniszterelnök részletesen kommentált reakciói jelentik (egy azerbajdzsáni néző aligha csodálkozna ezen, egy angol meg bizonyára nem tudná értelmezni), és ahol az állam több pénzt költ el a kormányfő „önhibáján kívül hátrányos helyzetű” falujában, mint mondjuk a Pető Intézetben.

– A kiérdemelt juttatásokra alapuló társadalmat építünk – mondta Orbán, adva némi gondolkodnivalót azoknak, akik tudják, kik kapják a legtöbb juttatást idehaza a „köztől” (a nyertes oligarchák névsoránál talán már csak az a kérdés érdekesebb, hogy pontosan milyen szolgálatokkal is érdemelték ki az illetők a nekik címzett tíz- és százmilliárdokat).

Magyarország – az állami akarat egyszemélyi megtestesítője szerint – olyan laboratóriumként működik, ahol Európa jövőjét kísérletezik ki éppen. Szerintünk viszont mindaz, amit itt kavargatnak, sokkal inkább a múlt. Ráadásul fölösleges is vele kísérletezni: több évszázadig próbálgattuk, és nem vált be – pont ezért tartunk ott, ahol tartunk.