Az emlékezetpolitika soha nem a múltról, hanem a jelenről és a jövőt formáló hatalmi aspirációkról szól. Különösen agresszív lehet, ha a nemzeti történelem kisajátítására irányul, ha a felejtést, a sajátnak tekintett hagyomány megtisztítását célozza a rávetülő árnyéktól, vagy ha egy másik hagyomány pozitív teljesítményét akarja a feledés homályába kényszeríteni.

Vajon lehetősége, kötelessége-e a történettudománynak, hogy átlépje a saját szűkebb illetékességi területét és megütközzön a történelmet esetileg vagy tendenciaszerűen eltorzító, meghamisító emlékezetpolitikával?

Sokszínűsége lehetővé teszi a történészszakma számára, hogy egy adott problematikáról lefolytassa a maga vitáit. De a történészszakma nem háríthatja el azt a felelősséget sem, amelyet a reális nemzeti önismeretért visel. Nem nézheti tétlenül, ha a politika – megkerülve vagy átlépve a történettudomány eredményeit – erőszakot tesz a múlton és egy olyan kollektív emlékezetet alakít ki, amely alkalmatlanná teszi a nemzettudatot arra, hogy feldolgozza a ma és a közeljövő reális kihívásait.

Magyarországon a ma érvényesülő emlékezetpolitika lépéskényszerbe hozza a történettudományt és ezen belül is leginkább a jelenkortörténetírást. Nem ismeretlen helyzet ez az elmúlt száz évben. A számos rendszerváltás és az ezzel együtt járó elitváltás nyomán a mindenkori hatalom teret nyújtott és megrendelést adott a XX. században a közelmúlt, a történelem folyamatos újraértelmezésére, tette pedig ezt a mindenkori győztesek legitimálása és a mindenkori vesztesek deligitimálása céljával. Mindig akadtak olyanok a szakmában vagy annak perifériáján, akik készek voltak e feladatok elvégzésére.

1989 után a helyzet némileg eltért a korábbiaktól. Ennek két oka volt: az egyik a békés átmenet, amely valamilyen folytonosságot feltételezett a régi és az új rendszer között. A másik ok az, hogy a történettudomány a hatvanas évektől jelentős fejlődésen ment át. Igaz, maradtak komoly fehér foltok, és voltak mulasztásai a korábbi korszak történetírásának, de voltak eredményei is. Ezért egy ideig nem kerültek kiáltó ellentétbe azok, akik végre meg akarták írni az igazat, akik addig fel nem tehető kérdéseket akartak megválaszolni és addig nem kutatható témákat akartak feldolgozni, tehát azok, akik el szerették volna tüntetni a fehér foltokat, azokkal, akik politikai elvárásokat, feltételezett vagy valóságos politikai megrendeléseket próbáltak kielégíteni.

Ráadásul akkor valamiféle fegyelmező erőt gyakorolt, hogy az előző rendszer áldozatainak, veszteseinek végre kimondható fájdalma mellett ott volt a nyertesek tapasztalata is. Nem lehetett akármit állítani a múltról, mert a tudomány és a közvélekedés ha nem is kapott kellő publicitást, de érezhető jelenlétével hatást gyakorolt az emlékezetpolitikai törekvésekre és korlátozta a „leleplező történetírás” hatását.

2010-zel e téren is megváltozott a helyzet. A kurzus történelmi alapot kíván építeni saját érdekkörének uralmához és a nemzeti középosztály újraépítését tartja fő feladatának. Ez a politika egyidejűleg olyan történelmi hátteret kíván festeni a baloldali és liberális eszmei-politikai áramlatok mögé, amelyek előtt állva nehéz a jövőre néző alternatívát kínálni és állítani a mai jobboldali kurzussal szemben. Az e törekvést szolgáló emlékezetpolitika lényege az antikommunista, antiliberális nacionalizmus, amelynek zászlaja alatt nemcsak a széles spektrumú jobboldalt lehet összetartani, hanem az alsóbb társadalmi csoportokat is sakkban lehet tartani. Egy ilyen politikai stratégiát több mint két évtizeddel a kommunista rendszer bukása után – és olyankor, amikor a politikai életben a demokratikus baloldal maga sem vállalja ezt a radikális hagyományt – kockázatmentesen lehet megvalósítani. Könnyű olyankor legyőzni a kommunistákat, amikor már nincsenek.

Csakhogy ennek a győzelemnek nagy ára van. Magyarország alaptörvénye – amely a jobboldali hagyomány ápolását kötelezővé teszi – és a ma hivatalos emlékezetpolitika felbontja a nagy politikai és eszmeáramlatok között a természetes ellentéteik és különbségeik mellett, vagy azok ellenére is létező kapcsokat. A kommunista mozgalom egészének és az 1944 és 1989 közötti időszak egészének a kitagadása a nemzet történelméből, a mai jobboldali politikai beszédmód a baloldalról, liberalizmusról a sorközösség felszámolása. Az egész kommunista mozgalom összepárosítása a fasizmussal, kollektív bűnössé nyilvánítása, politikusaik, ideológusaik árulóvá minősítése mindenféle szempontból elfogadhatatlan és célszerűtlen,Magyarországi teljesítményük ismeretében különösen az.

A nemzetet nemcsak állama, kultúrája, hanem közösen megélt, közösnek gondolt történelme tartja össze: a sorsközösség érzete. Az anatéma soha nem az erő, hanem a gyengeség és az ezt leplező agresszivitás jele.

A mai hatalmi politikamindent elkövet annak érdekében, hogy ellehetetlenítse azon tudományos műhelyek működését, amelyek más szellemiséget képviselnek. Ma a történelemre, hagyományápolásra szánt pénzek nagy része fölött olyan központok rendelkeznek, amelyek egy hagyományt ismernek csak el. Ráadásul ezek mögött az intézmények mögött nincs komoly, elismert szakmai teljesítmény. Ez a gyakorlat ugyanakkor igyekszik megnehezíteni azoknak a műhelyeknek a tevékenységét, amelyek jelentősen előrevitték és viszik a magyar jelenkortörténet-írást. A történettudomány is kötődik a jelenhez, művelői a mában élő emberek –meghatározott világnézeti, ideológiai elkötelezettséggel. Ám a rendszerviták megoldása, a rendszervitákat folytatók vitájában az eredmény kihirdetése nem a tudomány és nem a történettudomány feladata.

Jó lelkiismerettel a történetírás nem szolgálhat politikai célokat. A történész nem azért kutat, hogy tevékenységével valakik politikáját segítse, másokét gátolja. A történész nem azért dolgozik, hogy törvényszövegek alapján értelmezze egyes korok szereplőinek életművét. Nem az a feladata, hogy politikusok által írt alkotmány- és törvényszövegek alapján érdemesítsen történelmi szereplőket: alkalmasak-e arra, hogy talapzatra állítsák, vagy leemeljék onnan őket. Nem a történész feladata, hogy jogi-politikai normaszövegek alapján olyan döntési folyamatban vegyen részt, amely arról szól, kikről lehet utcákat elnevezni és kikről nem.

Nem könnyű nemet mondani, de néha elkerülhetetlen. A Magyar Tudományos Akadémia vigyázzon a függetlenségére, a tudományos tevékenység autonómiájára, és az illetékesség hiányára hivatkozva hárítsa el a tudományhoz nem illő szerepvállalást.

Mit tehet ezen túl a történettudomány? Meg kell saját magával is harcolnia az igazságaiért – és az igazáért. Erre a legalkalmasabb forma a munka, fontos művek megírása, az átfogó értékelések vállalása. Ezekről tisztességes szakmai vitákat érdemes folytatni. Annak nincs értelme, hogy a magyar értelmiség, a tudóstársadalom a politikai viták forgatókönyvei alapján és az azokra jellemző szabályokkal folytassa le a maga vitáit.

A történész céhnek nemcsak a politikai beavatkozástól célszerű megvédenie magát, hanem a kontároktól is. Belőlük ma különösen sok található a közmédiában és az ismeretterjesztésben, amely így ugyancsak az emlékezetpolitika, az ideológiai indoktrináció részévé válik. El kell érni, hogy a közmédiában ne csak egy iskola, egy történelmi narratíva képviselői kapjanak teret.

A szakmai testületek vitassák meg a történelemoktatást segítő tankönyveket – ebben illetékesek. A tudomány és az oktatás szabadsága feltételezik egymást. Nem elfogadható, hogy a pedagógusok ne választhassanak különböző tankönyvek között.

Történészként felelősek vagyunk a nemzeti önismeretért, ezt a feladatot nem hagyhatjuk a politikára, és nem hagyhatjuk magára sem a tanárt, sem a tanulót. Nem nézhetjük tétlenül a múlt leegyszerűsítését, nem hagyhatjuk, hogy egy irányzat kisajátítsa a történelmet és a maga céljainak szolgálatában formálja a társadalmi emlékezetet. Sorsközösség nélkül nincs nemzet. Sokszínű történelemkutatás nélkül pedig nincs reális nemzeti önismeret.

A szerző a Politikatörténeti Intézet főigazgatója

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.

A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.