Nem lehet feledni a budapesti képet, amint 2011 januárjában az Erős Európa felirat mögött áll együtt José Manuel Barroso, az Európai Bizottság elnöke és Orbán Viktor kormányfő Magyarország EU-elnökségének nyitóeseményén. Ezt a miniszterelnök nevezetes strasbourgi és brüsszeli vendégszereplései követték. 

Próbálta magyarázni politikáját azoknak, akik képtelenek voltak megérteni, hogyan lehetséges, hogy egy uniós tagállam a parlamentarizmus intézményrendszerét lerombolja. Tegnap Londonban, a Chatham House-ban, a brit királyi külügyi intézetben tartott előadásában a kormányfő újabb kísérletet tett hatalomgyakorlásának megértetésére: az ország laboratóriumként működik, a modern világ kihívásaira hagyományos értékeken alapuló válaszokat próbál találni – mondta. Hagyományosnak azokat az értékeket (vallás, család, nemzet) tartja, amelyeket Európában senki nem vitat, de amelyek ellen a kormányfő szerint nyílt „vörös és zöld” támadás zajlik. Ha támadás az, hogy a szekularizált Európában ezeket az értékeket nem feltétlenül fundamentalista módon értelmezik, akkor valóban ez történik.

A válságra adott „magyar válaszok” lényege Orbán szerint az, hogy az ország megújult. Erről írta a látogatás előestéjén David Cameron brit kormányfőnek szánt „tanácsadói tájékoztatójában” a The Economist: „Orbán nem a mi értelmünkben vett konzervatív politikus. Felülről szervezett, túlközpontosított államot hoz létre, amelyben a jóléti államot nacionalista retorikával vegyíti.”

A kormányfő Londonban is azzal érvelt, hogy a korábban erős, magabiztos, optimista Európa mára bizonytalan közeg, amelynek nincs világos képe a jövőjéről.

A féligazság sokszor rosszabb, mint a hazugság. Orbánnak félig igaza van. Az unió tényleg befejezetlen történelmi vállalkozás. Hiányzik még belőle a valódi döntéshozatali jogkörrel felruházott központi autoritás. Egy egyenlőtlen nemzeti erőforrásokon és kötelezettségeken nyugvó pénzügyi unió önmagában nem alkalmas a nemzetek fölötti egység összetartó erejének megteremtésére, nem helyettesítheti a valódi politikai uniót. A viták éppen itt kezdődnek a jövő Európájáról: milyen és mekkora mértékű jogkörökről kellene lemondaniuk a politikai nemzetállamoknak egy leendő központi autoritás javára. Orbán az ellenkező irányba, visszafelé indul: rendíthetetlenül hisz az autoriter nemzetállamban mint egyedüli üdvözítőben. Az euroszkepticizmust illetően alighanem értő füleket is talál Londonban. Orbán a Nyugat alkonyát látja. Ez az alkony azonban éppen akkor fog bekövetkezni, ha Európa a nemzetállami önzés következtében az újjáalakuló globális világban nem szervezi erőteljes közösséggé önmagát.

Azzal, ahogy a magyar kormányfő saját tekintélyelvű rendszerét építi, éppen az általa hiányolt európai hagyományos értékek javát, a liberális parlamentarizmust, a szociális piacgazdaságot, a jóléti állam még meglévő alapjait rombolja. Így sodorná közép-európai országát Európa sivár peremére.