Mintha a Kaliforniában egykor divatos „chicken game” szemtanúi volnánk: két fiatal egymással szemben hajt autójával, és aki elsőként rántja félre a kormányt, az kapja a nem éppen hízelgő „csirke” címet. Az érintetteken kívül mindenki látja: nem az a kérdés, kinek van igaza, hanem az, hogy miért viselkednek őrültek módjára, hogy nemcsak Amerikát, de az egész világot a szakadék szélére sodorják. Az ilyen megegyezésképtelenség egyre gyakrabban bukkant fel Európában is, és a hazai politika is alapvetően a belátásra és a megegyezésre való képtelenségről szól. Ennek tükrében érdekes a kérdés – miért?

A címben jelzett gondolat – teljes egészében: modern koponyánkban kőkori elme lakik – az evolúciós pszichológia megalapítóinak első cikkében jelent meg. A kutatók arra jutottak, hogy a mai ember viselkedésének egy sor motívumát az emberré válás hosszú korszakának sajátos körülményei alakították ki. Kísérletek is igazolták, hogy az emberré válás környezete – az állandó éhezés, a fenyegetettség, a folyamatos vándorlás, az összetartás és a kölcsönös segítség kényszere – jellegzetes viselkedést generált. Az egyik legfontosabb viselkedésformáló hatás a saját csoporton belül, a magasabb státuszért, az élelemhez és a szaporodáshoz „jutásért” folyó küzdelem, illetve a dominánsabb egyednek való behódolás, elkerülendő a vele való – kilátástalan – harcot. Ennek következménye, hogy a csoportok vezetésére alfahímek választódnak ki. A másik hatás: a csoportok közötti vetélkedés, amely az összetartást segítő tényezőket – a tekintély követése, a csoportvélemény elfogadása, a csoportért való önfeláldozás – juttatja előnybe. Ennek következménye az etnocentrikus viselkedés: a saját csoport automatikus támogatása és az ellenséggel való kérlelhetetlen szembenállás. Azok a közösségek maradtak fenn, amelyekben ezek a viselkedésformák terjedtek el és hangolódtak egymáshoz.

A későbbi fejlődés ugyan további viselkedési programokat is kiformált, de a koraiak, bizonyos feltételek esetén, automatikusan előlépnek és meghatározóvá válnak. Amikor a demokratikus politikai rendszer kialakult, a közösségi viselkedés – látszólag – a racionalitás és a belátás irányába mozdult el. A valóságban azonban – akár a nagy forradalmak, akár a csendesebbnek tűnő reformok mindennapjait tekintve – az ész hatalmának megnyilvánulásai mögül mindig előbukkannak a történelmi személyek viselkedésének korábbi evolúciós korszakot idéző jellegzetességei. Ezek arra utalnak, hogy a politikusok –ma is – hajlamosak a nemzetté válást megelőző időszakok „törzsi” logikáját működtetni.

Ha valamit el akar érni – tudatosan vagy „csak” ösztönszerűen –, arról beszél, hogy a „csapat” harcban áll, a helyzet életveszélyes, és egyedüli biztonságot az összetartás jelenthet. Önmagát körbeveszi a közösség szimbólumaival – zászlókkal, jelvényekkel –, és állandóan a közös múlt mítoszaira hivatkozik. Azt a tulajdonságunkat használja ki, hogy – éppen az evolúciós programozás eredményeként – már egyéves korunk táján képesek vagyunk felismerni a „sajátjainkat”, a szimbólumok alapján azonosítani tudjuk a barátot és az idegent, követjük a „saját” tekintélyek utasításait, alávetjük magunkat a csoportvéleménynek. És még az ifjúkor előtt képessé válunk gyorsan és ösztönszerűen csoportot választani, igazodni a többségi véleményhez, követni a vezért, ha a csoportunkat kihívás érné.

A politikusok szerte a világon ugyanazt csinálják: a meglevő kollektív identitások – vallás, etnikum, kultúra és nemzet – szimbólumai és narratívái köré „csapatot” építenek, majd szembeállítják ezzel az „idegeneket”, ellenségeket kreálnak. Umberto Eco, Ellenséget alkotni című könyvében leírja találkozását egy New York-i taxissal, aki arról faggatta: kik az ellenségei? Nem hisz Ecónak, hogy neki nincsenek ellenségei. Hiszen önmagunkat és sajátjainkat – nemzetünket is – ellenségeinkkel határozzuk meg! Az így kreált ellenséggel azután elképzelhetetlen bármi megegyezés. Aki csak megértően akarna közeledni a „másikhoz”, az áruló, és az ilyen embert a csoport kiveti magából.

Ez azért különös, mert éppen az evolúciós pszichológia vizsgálatai bizonyították a szembenállásnál gyakran hivatkozott morális alapértékek minden emberben egyaránt megvannak. Mindenkiben születése óta ott van és előhívható az öt jellegzetes morális érték: az egyenlőség, a szabadság, a csoport, a tekintély és „tisztaság”. A tudományos elemzések azt igazolták, az emberek között nem abban van a különbség, hogy egyeseknek van morálja, másoknak meg nincs. A valódi különbség az, hogy vannak, akik – a rációt követve – hajlandók az általuk fontosabbnak tartott morális elvekben másokkal megegyezni, míg mások – éppen a politikusok többsége –azt hirdetik: az általuk képviselt morális érték abszolút, és nem lehet alku tárgya.

A globális média – ha lehet – még inkább felerősítette ezt a „törzsi” viselkedést. A rendelkezésünkre álló eszközök hatékonyan képesek rávenni az egyént a csoportnormák követésére. Az üzlet a márkanevet sulykolja, a politika a „saját” csoport felsőbbrendűségét. A helyzet ezért meglehetősen reménytelennek látszik. Már azzal megbocsáthatatlan bűnt követek el, ha – elfelejtkezve a „törzsi háborúról” – pusztán a némi visszafogottságra akarnám rávenni a kedves olvasót, amikor az egyik vagy másik politikusunk, ez vagy az a párt ördögnek mutatja be az ellenfeleit, és olyan ellenségként kezeli őket, akivel szemben minden megengedett, és akiről –függetlenül a valóságtól – bármi állítható.

Nincs az ellenségkép felmutatásánál hatékonyabb módszer a követők „csatasorba állítására”, és nincs veszélyesebb egy vezető politikus számára, mint hogy megegyezésre utaló jelzéseket fedeznek fel nála. Másrészt, ebből a logikából nem pusztán szembenállás, de az erőszak eszkalációja következik. Ez a logikát követve juttatták a republikánusok és a demokraták az USA-t és a világot a szakadék szélére, amiért az amerikai polgárok mindegyiket egyaránt felelősnek tartják. Ám az átlagembernek – nem csak Amerikában – csekély hatalmuk van a politikusok befolyásolására, és a világ most szorongva lesi, hogy a globális „chicken game” egyik szereplője végre félrerántja a kormányt, és megmenti országát és egy kicsit a világot is.

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.