Olyan világeseménynek ad helyet a napokban Budapest, amelyhez köze is van. A vízről tartott konferencia olyan kérdéseket feszeget, amelyekkel Magyarországnak is szembe kell néznie – és válaszokat kell adnia rájuk. Az édesvízkészletek fogyatkozása ugyan ma még nem nehezen átélhető tapasztalat nálunk, de semmiképpen sem olyan, amire legyintenünk kellene.

A víz stratégiai jelentősége felértékelődik, ezért nem csoda, hogy államok és cégek harcolnak érte. A magyar állam most azt mondja, hogy a víz és a vízszolgáltatás legyen a közé, ki kell onnan szorítani a magántulajdonosokat. Ez egy lehetséges és méltányolható álláspont, de még nem ad választ az igazi kérdésre: hogyan tud biztosítani a köz számára hosszú távon elégséges és egészséges ivóvizet, valamint színvonalas, biztonságos víz- és (nem mellékesen) csatornaszolgáltatást?

Azt még nem tudjuk, mit akar tenni a kormány azzal, ami az államé, vagy azzá lesz.

Ahogyan a magántulajdon önmagában nem kínál megoldást ezen a téren, úgy a köztulajdon sem fog. Most még csak azt látjuk, hogy az egyetlen világos cél az olcsóság. A szolgáltatások olcsóbbá tétele. Ez azonban még semmilyen választ nem ad arra, hogyan lesz itt hosszú távon fenntartható víz- vagy energiaszolgáltatás.

Az alacsonyabb árak okozta örömérzet igazodik a választási ciklusokhoz: rövid távú. Aggódni nem azért kell, hogy ilyen áron holnap folyik-e víz a csapból, ég-e a villany, jön-e gáz a csőben, hanem azért, hogyan maradhat ez így tíz, húsz év múlva. Lehet, úgy, hogy a közszolgáltatás ne a profit világa legyen. De attól még pénz kell hozzá.