Nincs embertelenebb a középosztálynak megfelelő szegénypolitikánál. A középosztály széles. Van alja és teteje is. De ott erről beszélni se érdemes, ahol azon vitatkoznak, hogy a társadalom 35 vagy 40 százaléka él-e létminimum alatt.

A közép nálunk rászorul. Az alja biztosan, a többi meg azért küzd, hogy ne csússzon le oda. Olyan emberektől várunk el megértést, nagyobb áldozatvállást (több adót, nagyobb teherviselést és még több adót), akik maguk is úgy gondolják: nem bírják tovább. Mert nem lehet tovább bírni. Csökken a rezsi, de ez alig látszik a pénztárcán. A középosztály tagjai még összekaparják a hó végén a törlesztőt, de az újság nekik már csak a hipermarketek akciós magazinja, a kiskert pedig nem hobbi, hanem megélhetés. Ha valaki a múlt héten volt étteremben, akkor örüljön: ő a felső tizedhez tartozik. Ha kétszer is el tudott menni, akkor a felső tízezerhez.

Akinek nincs tovább, annak hiába magyarázzuk, mit jelent az európai szociális modell. Aki minden fillért nehezen kapar össze, nem hiszi el, hogy más ennyire se képes. Aki úgy érzi, ő már valóban rászoruló volna, aligha érti meg – pontosabban érzi át –, mit jelent ennél is lejjebb lenni. A gödör szélén állva a mélység elképzelhetetlen. Aki minden nap azért küzd, hogy le ne zuhanjon, nem bocsáthat meg azoknak, akik lent vannak. Szerinte azok feladták. Ha mást gondolna, nem tudná tovább csinálni.

Válság idején, amikor nincs pénz, természetes módon kerülnek elő szegénypolitikai megoldások. Olyan programok, amelyek a rászorulókat jókra és rosszakra, együttműködőkre és munkakerülőkre osztják. Amikor segély csak munkáért jár.

A középosztály természetes igénye ilyenkor találkozik a költségvetési kényszerrel: a hatékonyság mérőszáma nem az lesz, hogy az állam valójában hány rászorulónak segít, hanem az, hogy milyen hatékonyan tudja eltüntetni a szem elől a problémát. Képes-e megakadályozni, hogy hajléktalanok legyenek az aluljáróban, vagy értelmi fogyatékosok Szilvásvárad utcáin? El tudja-e tüntetni a statisztikából a munkanélkülieket?

Az Állami Számvevőszék szerdai, közmunkaprogramokról szóló jelentése nem azért borzasztó, mert kilógó nyelvvel keresi a kormány fenekét. Azért iszonyatos, mert intézményesített hatékonysági mérőszámot kreál abból, hogy az állam hány maximálisan olcsó munkanélkülit kényszerített be a közmunkaprogramokba.

Nem vizsgál tartalmat, nem nézi, mennyire segíti az elhelyezkedést ez a rendszer, mert erre nincs adat. A vizsgálatból így nem derül ki, mi a jó gyakorlat. Van-e különbség az értelmetlen ároktakarítás és – mert van ilyen – a képzésnek is beillő innovatívabb közfoglalkoztatási formák között?

A munkanélküliség elleni harcban a közmunkaprogram a kormány könnyűbombázója: olcsó, viszont gyors és látványos eredményeket produkál. A szavazóbázis ünnepel. A közmunkás meg becsülje meg magát. Ha már az állam nem becsüli semmire.