Az elmúlt évek talán legtöbbet említett, közoktatást érintő jogszabálya a nemzeti köznevelési törvény – már a megszövegezése sem volt egyszerű történet. Az első változatot olyan fonákkal küldte vissza a kormány(fő), hogy azt maga Nadal is megirigyelte volna. Pedig az „adogató” általában azonos térfélen játszik a javaslatot keresztbe verő játékossal. Majdnem fogadót írtam, de aztán rájöttem, hogy a fogadó fél – a közoktatás szereplői – csak tudomásul vehetik az eredményt, alakításába nincs beleszólásuk.

Az elfogadott „mű” alapjaiban változtatja meg a közoktatás évtizedek alatt kialakított rendjét. Nincs tekintettel azokra a pozitív folyamatokra, melyekkel kapcsolatban, ha nem is konszenzus, de széles körű szakmai egyetértés született a politika hallgatólagos tudomásulvétele mellett, és amely irány helyes voltát egyértelműen visszaigazolták a PISA-vizsgálatok legutóbbi eredményei.

2010 után a miniszterelnök útmutatásai alapján az akkor még „nemzeti”, napjainkban inkább már „emberi” erőforrások államtitkára és csapata emberpróbáló feladatba fogott, az idő kerekének visszaforgatásába. Szembemenve az egész világon – Európában ezen belül is kiemelten – érvényesülő oktatáspolitikai elvekkel, jelentősen megnövelték a tananyag mennyiségét.

Tették ezt annak ellenére, hogy minden kutatás igazolja: nem az a fontos, hogy minél több tudást szuszakoljunk a fejekbe, hanem az, hogy megtanítsunk tanulni – megmutassuk, hogy a szükséges információhoz miként juthatunk hozzá. Bevezették a mindennapos testnevelést, az általános iskolákban kötelezővé tették (bár könnyedén kijátszhatóvá is) a gyerekek számára a délután négyig való bent tartózkodást. Mindezt úgy, hogy a feltételek nem adottak…

Óriási csinnadrattával bevezették az életpályamodellt. Átverték a pedagógusokat, a törvényben rögzített béremelésnek alig 60%-át adták, ellenben gondoskodtak a munkaterhelés növelésének százszázalékos megvalósulásáról. Állításuk szerint megszüntették a pedagógusok túlóráját. A kormány, a miniszter, az államtitkár örömmámorban úszik, dicshimnuszokat zeng önmagáról, s nem érti, hogy mi miért nem érezzük azt, hogy nekünk is örülnünk kellene. Azazhogy dehogynem érti…

Az erkölcs és a hit felkent képviselőjeként azonban fittyet hány a nyolcadikra. Talán mert elfelejtette, talán mert érdekeinek így a jobb. A sokszor kárhoztatott, erkölcstelen, etikátlan magatartás „legjobb” éveit idéző hozzáállás magabiztosságával fordulnak szembe az Úr igéjével: „Ne hazudj!” Sikernek állítják be a totális káoszt, béremelésnek mondják azt, amit kompenzációnak is alig nevezhetünk, letagadják a munkaterhelés drasztikus növelését, néhány mitugrász kekeckedésének tartják az egyre erősödő tiltakozást, szemérmetlenül mondják a szemünkbe, hogy a pedagógusok tömegével jelentkeznek a pedagóguskarba…

Mindezt egy önmagát keresztény-konzervatívnak (időnként kereszténydemokratának) nevező kormány képviselőiként. Nekem már nem kell hazudni. Nekem már nem érdemes a feketét fehérnek, a rosszat jónak, a működésképtelent tökéletesnek mondani. Tudniillik felnőttem, s velem együtt még jó néhány milliónyian ebben az országban. Ha tetszik ez némelyeknek, ha nem! Reformátusnak keresztelt, de a vallását nem gyakorló tanárember vagyok. Felnőtt. Polgártársaimmal együtt sokan sokat tettünk azért, hogy szabad, demokratikus országban értelmes emberek értelmes emberekként viszonyuljanak hozzánk. Úgy tűnik, valamit elrontottunk. Ideje kijavítanunk.

A szerző a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetének elnöke

*A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.

MARABU RAJZA