Horvátország nekünk jó barátunk, fogalmaz a miniszterelnöki közlemény, alkalmat adva az első enyhe lúdbőrzésre. Egészséges felnőtt nem barátkozik országokkal, de gyakran kedvel más embereket, feltehetően függetlenül attól, hogy horvátok vagy például thaiföldiek-e.

Miniszterelnökök és közvetlen beosztottjaik szoktak országokkal barátkozni, ha éppen kitüntetést vesznek ott át, vagy törzsi táncot tanulnak, netán egy közeli emberüket le akarják tartóztatni a jóbarátok. Ilyenkor hallani a normál politikai „ááá” hangot, aminek jelentése „vigyázzatok magatokra!”, formája a barátság éltetése. Ha pedig egy ország lehet a barátom, akkor kell lennie olyannak is, amelyik nem az. Ez még rosszabbul hangzik, mint a „barizás”.

Hamisan is szól minden politikai hang a Hernádi-ügynek látszó Sanader-ügyben. Nem is lehet másként. És így is csak a mély szégyen jut vagy nekik vagy nekünk. Nincs más választás. Nem országok, hanem politikai-gazdasági csúcsvezetőik feszülnek egymásnak, akik csak azt a nyelvet ismerik, amelyen elmesélve, ami velük történik, az a haza sorsa is egyben, aztán egyszer csak egyikük börtönben, a haza meg hátra se néz.

Legyen ez az ő bajuk, de az igazság sorsa ránk marad. Eszerint pedig baj van. Vagy a horvátoknak jut a kínosság, vagy nekünk. Egyelőre a hivatalos igazság velük van. Szabályos igazságügyi eljárásban vonták felelősségre volt miniszterelnöküket, Ivo Sanadert, és első fokon tíz durva év börtönre ítélték több ügyben, de egyaránt kenőpénz elfogadása miatt. A nagyobb tétel ebből a vád, illetve az ítélet szerint Magyarországról, a Moltól érkezett.

Tízmillió euró, úgy hárommilliárd forint, ami ebben az iparágban nem tétel, de ha civil aggyal belegondolunk, hogy például mennyi időbe telne háromszázezer tízezrest megszámolni, az ujjbegyünkön érezhetjük az összeg nagyságát és a vád súlyát. Viszont, ha egy ország indokolatlanul fosztja meg szabadságától egy volt miniszterelnökét, netán koncepciós pereket alkalmaz politikai küzdelmek eszközeként, akkor 1., nem az én barátom és remélem ezzel nem vagyok egyedül, 2. népének minden oka megvan a szégyenkezésre és a félelemre.

Rossz érzéseinket fokozhatja, hogy Julija Timosenko történetesen éppen egy hazája számára hátrányosnak mondott gázüzlet miatt került Ukrajnában börtönbe, és kevesen állítják a világban, hogy ott is lenne a helye. Ha azonban a horvátoknak csak büszkeségre van okuk, mert volt bátorságuk szembenézni közelmúltjuk egy tisztátalan fejezetével, akkor mi vagyunk bajban.

Sanadert ugyanis nem lehetett úgy elítélni, hogy egyben ne hullana ennek erkölcsi súlya a vesztegető, a vád szerint magyar félre. Ez esetben nem lennék Magyarország barátja, ami remélhetően kellőképpen idétlenül hangzik ahhoz, hogy bizonyítsa az országbarátkozás képtelenségét, egyben pedig jelzi, azok, akik esetleg ily módon növelték befolyásukat, nem tarthatnak számot a többség barátságára, tiszteletére. Merthogy gyomorforgató a történetük. Vagy a horvát elité az.

Ettől mi még hadd barátkozzunk azzal, akivel kedvünk támad mondjuk egy adriai nyaralás során – vagy annak ellenére, akkor is, ha ez az ügy igen lehangoló vagy itt vagy ott. Még akkor is, ha a végén, mint sejthető, összeölelkeznek a jóbarátok.

Ivo Sanader bírái előtt