Széles az olasz politikai lappaletta, de kis túlzással elég egyetlen újságot olvasni a most történtek megértéséhez. Silvio Berlusconi, a hazájában Lovagnak nevezett médiacézár-politikus házi lapját, az Il Giornalét. Majd az abban olvasottakat kéretik 180 fokban elforgatni a nyíl irányában.

A parlamenti politikából nem kora, hanem büntetőügyei miatt előbb-utóbb kiszoruló 77 éves volt kormányfő szombaton előre próbált menekülni, mandátuma felfüggesztésétől tartva. Miniszterei visszahívásával kormányválságot robbantott ki, napokig bizonytalanságban hagyva a közvéleményt és a pénzpiacokat éppen akkor, amikor Olaszország súlyos reformok, jövőre pedig soros európai uniós elnökség előtt áll.

Majd amikor látta, hogy akad elég szakadár az eddig vaskézzel irányított pártjában, a Szabadság Népében ahhoz, hogy nélküle is megmentsék a Letta-kormányt (a mintegy két tucat aláírás látható volt az olasz internetes oldalakon), s így ő maga két szék közé essen, hirtelen visszavonulót fújt: ő és megmaradt hívei is támogatják a kabinetet! Ügyes, mondhatnánk. Legalábbis egy banánköztársaságban.

Ugyanis a szerdai római bizalmi szavazás tétje az volt, hogy elhúzódó politikai válságba taszítja-e az euróövezet harmadik legnagyobb gazdaságát, még jobban, már kellemetlenül felmegy-e az olasz állampapírok hozama és felára, hiszen ekkora instabil gazdaságot csak sok pénzért hajlandók pénzelni a piacok. Ha bedől, nyilván éppen arra van most szüksége Európának, élükön a német adófizetőkkel (a végeken meg velünk is), hogy újabb országnak adjon jókora mentőövet.

Az olasz államadósság a GDP 130 százaléka, kétezermilliárd euró. Ez teszi érthetővé, mire kellenének a reformok, és azt, miért nem játszadozik normális ember úgy a kormánybuktatással, mint Peter Sellers az atombombával a Dr. Strangelove-ban. A nagykoalíciós Letta-kormánynak, amely messze nem természetes szövetségesek frigyéből jött létre, s kora tavasszal két hónapig próbálgatták előtte a lehetséges megoldásokat, Berlusconi magánakciói nélkül is kérdéses a jövője.

Sok mindennel és mindenkivel meg vagyunk mi áldva a magyar politikában, de az minden irónia nélkül kész szerencse, hogy Berlusconival nem. Nehezen érthető jelenség, de tény, hogy milliók kitartanak mellette. A családi vállalkozások Olaszországában az alulról kiemelkedett sikerember mintapéldája ő, aki tud döntéseket hozni, sebzett állatként küzd a nyolcadik ikszet taposva, egyszerű üzeneteket szajkóz fáradhatatlanul, és színes magánéletével megtölti a bulvárlapok hasábjait is, ha néha túl is lő a célon.

Nálunk ilyen nincsen. Csányi Sándor vagyonából és befolyásából, Torgyán József színészi képességeiből és Schmuck Andor szervezői ösztönéből sem áll össze egy Berlusconi akkor sem, ha mögé rakjuk a Fidesz néven futó Hajrá, Magyarországot. De egyvalamiben valóban a közt szolgálja: garantálja a közröhejt.