Ha az ellenzék meg tudna szabadulni Orbánra fixáltságából, győzelmi esélyei automatikusan javulnának. Egy kampány tervezésénél nem kell szembeállítani két stratégiát, de egymáshoz illesztésükből sok minden következhet. Az egyik kiindulhat abból, hogy rengeteg és sokféle embernek van egy közösen utált, elutasított, tőle mindenben idegen politikai ellenfele. Elég, ha a nevét kimondják, ezek az emberek ezt az ellenfelet azonnal, kulturálisan, sőt majdhogynem biológiailag elutasítják.

Nem kell programmal bajlódni, minden magától beindul. A másik lehetőség babrásabb, megtalálni, hogy kit miben sért a jelenlegi kormánytöbbség, kinek milyen kis pragmatikus álma van, ami mentén meg lehetne szólítani. A két megközelítést nem érdemes szembeállítani.

Azonban érdemes lenne elkerülni egy csapdát. Az ellenzéki törzsszavazóknál – elsősorban a számukra megmaradt elektronikus média rendszeres közönségénél – az utolsó 2-3 évben sikerült különböző Orbán-komplexusokat felépíteni, vagy megerősíteni. Ebben a miliőben elég a miniszterelnök nevét kimondani, s a negatív érzelmek automatikusan beindulnak. Ott stratégiának elég lenne az első megközelítés.

A kampány most elsősorban nem az ő sokadszor megismételt felsorakoztatásukról, hanem elsősorban új támogatók meggyőzéséről szól. S úgy gondolom, hogy nekik nincsenek az ellenzéki törzsválasztókhoz hasonló megsemmisítő orbanofóbiáik. Bizonytalanok, nem értik a csatazajt, érdekeiket megsértették, elvették tőlük azt a reményt, amelyet sokan 2010-ben, Orbánék oldalán véltek meglelni.

Most megnyerhetőek, de nem úgy, hogyha Orbánt még többet szapulják. Hiszen könnyen azt gondolhatja, ha ennyire szidják, akkor talán tényleg félnek tőle, s talán valóban nagy ember (különösen, ha még a külföld is támadja). Kulturálisan, nyelvében sok olyan embertől nincs nagyon távol, akit egyébként objektíven a peremre nyomtak, vagy életfeltételeiben korlátoztak, s ezért hajlandó lenne most az ellenzéki oldalon védelmet keresni. De nem azért, mert ott annyi rosszat mondanak, óriásalakká növelve a miniszterelnököt.

Az Orbán-kultuszban néhány igen eltérő eredetű elem áll össze. Talán három szakaszt érdemes itt megkülönböztetni. Az elsőben, ’92 táján a liberális média már elégedetlen a puha, önfeladó szabad demokratákkal, és radikálisabb képviselői a Fidesztől, Orbántól várnák a keményebb antikommunista rendszerváltást. Ennek nyilvánvalóan ebben a közegben semmi köze a poszt-poszt-Trianonhoz, a nemzeti mítoszokhoz, a vélt szuverenitáshoz. Ellenkezőleg, Orbán lenne az, aki nem köt felesleges kompromisszumokat, és lesöpri a gyors és erőszakos modernizáció nemzeti és baloldali kerékkötőit.

E hit gyorsan elillan és ’94-ben e közeg már csak mellékszereplőt lát Orbánban. A Fidesz ’96–98-as jobboldalra váltásához a fogadó közegben neomessianizmus nem járul, nem láttak megváltót Orbánban. Az egyházak sem szerették azokat a fiúkat, akik 2-3 éve az akkori magyar parlament legkeményebb egyházellenes szövegeit nyomták. Érdekes módon a SZDSZ-ből kiábrándult egykori disszidensek között még akadtak, akik számára reményhozók voltak. Már ’98-ban feltűnt, hogy az ifjú demokraták más pártoknál jobban használnak politikai technológiákat, s azokba ügyesen beépítették Orbán alakját is. De Orbán kivételes hősként-ellenfélként igazán még nem uralta a szimbolikus teret.

Az Orbán-kultusz felépítésével – sajátos magyar népmesei hősként –a 2002-es kampány előtt foglalkoznak igazán – tulajdonképpen sikerrel. Az alapmodell felépül, bár mint tudjuk, Orbán végül is veszít. A harmadik szakaszban e modellt rakják ismét össze, színezik túl, használják a legkülönfélébb módokon a Gyurcsány–Orbán-párharc éveiben. Orbánból mitikus hőst a magyar politikai közvéleményben igazán a győzelme csinál ebben a gladiátorküzdelemben. Itt megmutathatta magát taktikusként, küzdőként a ringben, és szimbólumépítőként sokkal erősebben, mint ahogyan azt elvben megtehette volna, ha nincs vele szemben egy másik gladiátor.

Orbánt tulajdonképpen e hosszú küzdelem heroizálta saját oldala, s negatív előjellel, de szocialista ellenfelei szemében is. 2010 után Orbán, persze, használta a rendelkezésére álló médiateret s politikai marketinget, kisajátította az állami médiát, de új imázsépítési ötletei nem támadtak. A szuverenitásretorika először, azt hiszem, nem reklámfogás volt, hanem kísérlet a valós politikai mozgástér növelésére a válság miatt meggyengült EU-n belül, a brüsszeliekkel szemben. S csak később derült ki, elsősorban a külső kritikákkal, később koncentráltabb külföldi támadásokkal kapcsolatos hazai reakciókból, hogy akármilyen antikolonialista nyelvnek Magyarországon óriási tartalékai vannak.

Maga a kultusz négyféle elemből áll össze. Mindenekelőtt a ’90-es évek politikai ifjúságkultuszából a „tisztákból, az államszocializmus által nem beszennyezettekből”. Másodsorban politikai eladási technológiákból. Meghagyják Orbánt vágyak, álmok kivetítési felületének, vigyáznak, hogy ne ragadjanak rá negatív intézkedések, s hogy személyesen semmi, az embereket életvitelükben érintő negatívumért az előző döntésekből ne lehessen felelőssé tenni. Létezik itt egyféle folklore engineering is. Ez alatt azt értenénk, hogy a politikai hőssel folklór sztereotípiákat jelenítenek meg: a legkisebb fiút, a fele királyságot, a próbatételeket.

Végül tudatos médiatechnikákat, a rajongóépítés módozatait, a megváltópótlék működtetésének különböző változatait is használták. Amikor sokfele a 2000-es években falusi, kisvárosi templomokban imádkoznak Orbánért, akkor nem egyszerűen helyi jobboldali papok akcióiról volt szó, hanem ennek valamekkora helyi kultuszpiaca is lehetett. Egy ilyen összetett kulturális termék természetesen megbontható, leépíthető, semlegesíthető. De nem frontális politikai kampánytámadásokkal. Azok inkább erősítik, tovább cementezik. Egyébként a népmesei hős szerep automatikusan nem jelent politikai győzelmet.

Orbán Viktor több mint húsz évvel ezelőtt tűnik fel, Nagy Imre temetésén. Szerepeltetése érzelmi ügy. Az eseményt szervezőirányító egykori ’56-os politikuscsoport, Vásárhelyi Miklós, Hegedűs B. András és mások, szorosan kötődött a Petőfi Körhöz, és az akkor szerveződő Fideszbe az új Petőfi Kört látták bele. Nem a radikalizmust kívánták rajtuk keresztül megjeleníteni. A temetési beszéd ugyan teremtett Orbán körül várakozásokat, de ezek a sikeresebb parlamenti helyfoglaláshoz akkor nem voltak elégségesek. És 2002-ben az egész sokkal jobban kiépült, de megint kevésnek bizonyult. Azonban a kultusz ma is látható kemény formájában talán a támogatók egyharmadát, puhább változataiban talán egy másik egyharmadot érinthet.

A mostani ellenzéki kampány nem a kemény Orbán-rajongóknak szól, azonban aktivizálhatják őket. A puha rajongóknak már vannak felismert érdekeik, amelyeket a kormány megsérthetett, és pontszerűen talán már hajlandók mérlegelni. Ahogy haladunk kifele, úgy nőhet a megsértett személyi érdekek súlya is. De itt nem Orbánnal kell érvelni. Orbánt azonban két szempontból is érdemes az ellenzéki kampánynak használni.

Egyfelől a médiába kerülési nehézségeit valamelyest oldhatja, ha rá tud azokra az Orbán-témákra kapcsolódni, amelyeket a miniszterelnök eleve bevisz az általa nagymértékben ellenőrzött, de nem hermetikusan elzárt nyilvánosságba. Másrészt a pártpólusok közötti senki földjén, de az ellenzékhez közelebb számosan lehetnek-vannak olyanok, akiket a kultusz, Orbán stílusa, szerepléseinek meghangoltsága kulturálisan is irritál. Az Orbán-jelenség, úgy ahogy a tömegkultúrában megjelenik, épp modernizáltságán keresztül sérti. Közöttük sokakat valóban a „bárkit, csak Orbánt ne” jelszóval lehet valószínűleg megnyerni.

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.

MARABU RAJZA