Van olyan ország, ahol a politikai ellenlábas lejáratására minden eszköz bevethető, kampányszempontoknak megfelelően időzítenek eljárási cselekményeket, és addig izzadnak, amíg, még ha gyenge lábakon álló váddal is, el nem ítélnek egy kívánt személyt. 

Van olyan ország is, ahol eldönti a politika, melyik energiacégből kellene kiszorítani a külföldi befektetőt, és ezért nincs olyan eszköz, amelyet be ne vetnének, nincs az az ár, amit meg ne fizetnének.

És van olyan ország, ahol ez a két folyamat egyszerre zajlik. Olyan is, ahol a kettő össze is kapcsolódik. És van, amikor két ilyen ország szembetalálja magát egy ilyen ügyben.

El tudjuk képzelni, milyen lehet az, amikor Orbán Viktor saját magával tárgyal? És vajon el tudja-e képzelni Orbán, milyen az, ha az asztal túloldalán is ő ül? A fantázia élénkítésére elég figyelemmel követni a Mol–INA-ügy fejleményeit, a magyar befektető kiszorítására tett szívós kísérleteket, az ehhez kapcsolódó Sanader-pert és Hernádi-sagát.

A magyar kormánynak a legnagyobb magyarországi cég érdekeit kellene megvédenie külföldön, ahol minden eszközzel ki akarják szorítani az ottani energiabefektetéséből. Csakhogy ez a kormány inkább tanácsokat tudna adni a horvátnak arról, hogyan kell ezt ügyesen csinálni. Mindaz, amivel hitelesen ki tudna állni a Mol mellett az INA-ért, jószerével a hazai cselekedeteinek a paródiája lenne. Ezek után nem csoda, hogy azt javasolja a Molnak, szálljon ki a horvát cégéből. Ezzel tulajdonképpen azt mondja, amit a saját, innen kiszorítandó befektetőinek: ha egyszer az állam ki akar paterolni, akkor nem érdemes maradni. Előbb-utóbb úgyis kicsinál. Minél tovább húzod, annál durvább lesz.