Normális országban elhúzódó gazdasági válságban még sikeres, épelméjű kormányok is buknak, talán igazságtalanul, de rajtuk verik le a választók, hogy alig döcög a szekér.

Normális országban, ha négy sarkából kifordítják a demokratikus jogrend és a rendszerváltás összes vívmányát, a kormány minden társadalmi osztályt megsért, a befektetőket elüldözi, az önkormányzatokat vagyonától és jogaitól megfosztja, nem kérdés, hogy bukik.

Fentiekből kitetszhet, hogy a mi hazánk (ismerik a vonatkozó vakondos viccet: „...de akkor mi miért itt lakunk, mama? Mert ez a hazánk.”) kevéssé tűnik normálisnak.

Ami a közpolitikai állapotokat illeti, ez a megállapítás bőven áll, de tegyük hozzá: eddig a választók minden választáson igen bölcsen döntöttek.

Igazuk volt, amikor elküldték Antallékat, mert modern, nyugatias országot és nem kakastollas retrót akartak ide. Igazuk volt, amikor Horn Gyula kormányát s minket, liberálisokat menesztettek, mert túl sok volt már az etatizmus, Tocsik Márta, egyebek; ráadásul hiába stabilizálta a Bokros-csomag az országot, sokan érezték magukat a veszteseinek.

Igazuk volt, amikor elküldték Orbánékat 2002-ben, mert nem féktelen korrupciót („a bejgli árát sem illik megkérdezni”), nem koronaúsztatást és Nemeskürty Istvánt, hanem modernizációt reméltek a fiatal demokratáktól.

Igazuk volt 2006-ban is, mikor először adtak második felhatalmazást a Fidesz „rosszabbul élünk, mint 4 éve”, alapvetően hazugságra építő kampányával szemben. S igazuk volt végül akkor is, amikor 2010-ben jól elzavartak minket és a szocialistákat, hiszen a gyurcsányi ámokfutás, a mi belső kudarcaink, 2006 emberi jogi sértései, a félbehagyott reformok, a nokiásdobozok, mind-mind egyként is elegendőek lettek volna a bukásunkhoz. (Talán csak ez az átkozott kétharmad nem kellett volna, bár az üzemszerű visszaélés mai sztahanovista módjára még az első Orbán-kabinet működéséből sem lehetett következtetni.)

Most arról szól a közbeszéd, hogy az MSZP–Együtt-megállapodás jó-e vagy sem, mi lesz a többi ellenzéki párttal, egyáltalán: ki és miként fog itt mozgósítani.

Ezek érdekes kérdések, de részletkérdések.

Nekem, liberálisként az is érdekes, (ám tudom, a választás szempontjából marginális kérdés), hogy nagy fájdalmamra nem nőtt ki életképes liberális párt az elmúlt években. Nem egy új SZDSZ, nem egy olyan párt, amiben mi szerepet vállalnánk, akik ezt egyszer már végigcsináltuk hol jól, hol rosszul, hanem szabadelvű, erős, kreatív fiatalok akaratából lett volna szép egy ilyen. Eddig nem lett, meglátjuk, bár becsülendő, hogy Fodor Gábor legalább megpróbálta; meglátjuk, neki, másnak mi sikerül.

A minap az általunk pár éve életre hívott Republikon Intézet konferenciáján az MSZP és az Együtt prominense beszélgettek a koordinált jelöltállításos kampányról. Szavaikból kiderült: ma ez a legtöbb, ami adható, és az adottságokat elfogadva hittel, a legjobb képességeikkel azon lesznek, hogy a mozgósításban támogassák, erősítsék egymást. (Más kérdés Gyurcsány Ferenc, akinek nárcizmusa, vezérelvűsége, zéróhoz konvergáló önreflexiója valóban elvihet morzsákat az ellenzéki erőktől, s így személyében másodszor jelenthet lényeges segítséget a Fidesz számára.) Sorra jelennek meg a búsongások arról, hogy a helyzet reménytelen, szavazni nem érdemes, a kormány örökre bebetonozta magát stb., stb.

Mindez azonban koránt sincs így. A választások kimenetele nyitott, bár kétségtelen, jelenleg a Fidesznek áll a zászló (már csak azért is, mert zászló, ami mögött egyként lehet menetelni, csak ott van).

Az ellenzéknek azonban legalább két jelentős tartaléka van.

Az egyik muníció felhasználása esetleges, a másik teljes mértékben a kormányváltó erőkön múlik.

Az első: maga a Fidesz és Orbán Viktor.

Magyar Vizsla, „rosszabbul élünk, mint 4 éve”, „oszt jónapot”, Kövér kötele, random példák Orbánék jelentős múltbéli baklövéseiből.

Effélék most is történtek (Kósa elképesztő megszólalásaitól kezdve, miszerint a fideszes füleknek kedves rigmus a „buzimszp”, a verni jó gyerekek, Kövér rendeleti kormányzásra bejelentett igénye és még számtalan hagymáz). S akkor még nem szóltunk a Magyarországon sajnálatos mód valójában nem létező labdarúgás eszelős mértékű támogatásáról, a munkaversenyben épülő, s majd üresen kongó stadionokról, a harmadvonalbeli csókosoknak kiötölt trafikmutyiról.

Azonban, ha nincs ellenzéki kapacitás, amely szellemesen és széles eléréssel bemutatja mindezt, akkor ezek a ziccerek kihasználatlanul maradnak.

Ahogy lényegében kihasználatlanul maradt az iskolakezdés, partikuláris vitákba ment bele az ellenzék az oktatási ügyekben összerántott rendkívüli parlamenti ülésen, ahelyett hogy óriási balhét csináltak volna abból, amit a kormányművel: a gyerekeink kisajátítására tett kísérletből.

Az Orbánék által kínált ziccereket figyelni kell s élni velük. Ez még csak nem is negatív kampány, egyszerűen az ellenzék eminens kötelessége: emelje ki, mutassa meg azokat a megszólalásokat, amelyek leginkább visszaadják a hatalompolitikán kívül semmihez nem értő, az országot lassan gazdaságilag, kulturálisan és mentálisan is teljesen leépítő kabinetet.

Másrészt, s ez a legfőbb tartalék: a választásokat népszavazássá kell tenni arról, hogy a választópolgárok Orbánt szeretnék hatalmon látni, vagy inkább, köszönik szépen, elzavarnák.

Ez ma a kérdés Magyarországon.

Normális országban ennél szofisztikáltabb lenne a tét, s a kérdések sora: szakpolitikai ütközetek, programviták, társadalomképekből kibontható megannyi részlet megvitatása lenne a helyénvaló és üdvözítő a választási kampányban.

Ma ennyi a kérdés: Orbán maradjon még négy évig, vagy jöjjön valami más?

Ez nem Orbán-fóbia, olyanom nincs, ez az egyszerű valóság, amelyet Orbán tett ilyenné.

Az Orbán utáni világ nem lesz méznyalás, ez nem kérdés. Sok blődség, sok félsiker, teljes kudarc is jöhet.

De: Orbán az a politikus, akinek lételeme és politikusi technikája a háború.

Harc, harc, harc. Harc Európával, minden társadalmi osztállyal.

Nem kéne egy kis béke már? Hogy ne mondjam, nyugodt erő?

Orbán az a politikus, aki totális klientúrát épít és szisztematikusan ver szét az elmúlt évtizedek szakmai műhelyeitől kezdve, a kisboltokon át a hazánkba még befektetni kívánó nagy cégek létfeltételeiig mindent.

Orbán az a politikus, akiben körülbelül annyi érzékenység van az elesettek iránt, mint Marie Antoinette-ben volt.

Orbán az a politikus, aki alatt mind többen mennek el innen, és mind kevesebben értik, mivé lett Magyarország, a rendszerváltó országok nagy példaképe.

Orbán az a politikus, aki – mint a magyar egészségügy – szisztematikusan bizonyítja: minden rossznál lehet még rosszabb.

Hogy nyer az ellenzék vagy sem, az nem tudható.

De Orbán az a politikus, aki elküldhető. Ha ellenfelei a választásokat egy Orbánról szóló népszavazásként értelmeznék és értelmeztetnék, akkor erős esélyeik lennének.

 * A szerző volt liberális országgyűlési képviselő.