Megköttetett a nagy ügylet, az állami Magyar Villamos Művek 281 milliárdért megvette az E.ON-tól a központi magyar gáznagykereskedőt és 4,4 milliárd köbméter föld alatti gázüreget.

Volt itt őrület, anyázás, rizsa minden oldalról és mennyiségben. Tényeket kevéssé érintő vita zajlik például arról, hogy a vételár – amit komoly emberek még néhány napja is százmilliárdokkal elvétettek – sok-e vagy kevés. Ennyit kértek, ennyit adtunk.

Hogy megérte-e, attól függ, a jövőben felpörög-e a gazdaság, egyáltalán gázzal fűtünk-e, a Fidesz-hátország Közgép-szerű vállalkozói beérik-e kevesebb megbízással, lesz-e kreatív könyvelés.

Az ügyben nem hagyhatók szó nélkül Orbán Viktor elmúlt másfél évtizedének politikai performance-ai. Első kormánya még gyűlölte a gázüzletágat. Az akkor épp államtalanodó Mol idetartozó részlegét mély veszteségbe taszította, úgymond az alacsony gázárak érdekében. A Mol nem is tiltakozott, amikor az akkori kabinet kevéssé bőkezű ajánlatot tett az üzletágra.

A 2002-es választás után a vételi szándék megszűnt, az eladási nem. A Mol belátta, hogy a két cég eredménye gazdaságilag értelmezhetetlen politikai döntésektől függ. Ezért szabadulni akart tőlük. A társaságok a legtöbbet ajánló német E.ON-hoz kerültek, a Mol akkor már magánkézben volt, tehát csúsztatás most „visszaszerzésről” beszélni. A gázüzletág az állam kezéből annak idején még a Mol fokozatos tőzsdére vitelével került ki, amiben az első Orbán-kormány is ludas.

A szocialista érában az E.ON és a Medgyessy–Kóka–Gyurcsány–Puch–Orbán-fejű politika iszapbirkózásának lehettünk tanúi. Az E.ON végig sírt, hogy azonnal tönkremegy, közben mutyizott is, így az árban mindenféle trükkös viszontszorzók jelentek meg, és végül mindig csak az áremelkedés gyűrűzött be az országba. Valahogy mégse sikerült szervesen beleilleszkednie az ősi magyar mutyikultúrába, így 2010-ben az MSZP és a Fidesz már vállat a vállhoz vetve ekézte a céget.

Aztán jött Orbán, meghirdetve az energiacégek kinyírását, mire az E.ON elhallgatott, és leült vele tárgyalni. Így Orbán tavaly már odavethette foghegyről, „pillanatok alatt megvesszük az E.ON-t”. Igaz, a pillanat hosszúra nyúlt, a január 31-re ígért határidő napján csak a kormányfő látta aláírtnak a szerződést, amire végül is márciusban került pecsét, síri csendben. Az árat az MVM még csak ezután kalapozta össze, többek között államtitkárilag leuzsorásozott bankároktól.

A pénzt hétfőn átutaltuk, kész. A visszafogott ünneplést néhány blődség színesíti. Például, hogy csak így tárgyalhat a kormány az oroszokkal a gázról. Az 1995-ben a magyar állam által kötött, mára nagyon drágává vált szerződés 2015-ben lejár, az oroszok azzal tárgyalnak, akit a magyar kormány kijelöl. A valóság prózaibb: tárolókat csak gázszerződéssel együtt vehettünk. Egyesek csalást szimatolnak a párnagáz körül is, de az MVM cáfol. Nem tudjuk, de ez a párnagáz is olyan, mint az offshore: szakmailag mélyen összetett, végül mégis mindig csak lopás lesz belőle.