A demokrácia realistáknak való, akik nem hisznek sem a tündér-, sem a rémmesékben. Realistáktól lehet racionális választásokat várni. Ahol a szabad választások rendre irracionális meseválasztásnak bizonyulnak, ott elvész a hit a parlamentáris demokrácia értelmében. Ha a kormánypártok tündérmeséjét az ellenzék rémmesével ellensúlyozza, ki képviseli a demokratikus realizmust?

Van itt egy remek példa. A foglalkoztatás.

„Varga Mihály is hisz a »tündérmesében«” – e címmel jellemeztük a Nolon, miként kommentálta az illetékes miniszter a KSH pénteken kiadott foglalkoztatási adatait. Az ő államtitkára, Czomba Sándor sajtótájékoztatón részletezte a „csodát”: a helyzet két évtizede nem volt ilyen remek, a kormányváltáshoz képest majd negyedmillióval többen dolgoznak, és a versenyszférában foglalkoztatottak száma is jelentősen emelkedett.

Az MSZP-s Gúr Nándor ellen-sajtótájékoztatóján leszögezte, hogy minden javulást mutató adat statisztikai trükk, igazából sokkal kevesebben dolgoznak Magyarországon, mint a kormányváltás idején. Török Zsolt szóvivő egyenesen azt állította, hogy „félmillió gazdasági menekült hagyta el az országot”, „300 ezren pedig közmunkások”, „Magyarországon így százezrekkel kevesebben dolgoznak az elsődleges munkaerőpiacon, mint a kormányváltás idején”.

A terület első számú hazai szakértője, Köllő János a múlt heti Magyar Narancsban szépen elmagyarázta, miként tudják a források fogyatékosságait és bizonytalanságait kihasználni „a különféle pártállású politikusok... párhuzamos monológjaik előadásakor”, és segít kikeveredni arról a csatatérről, „ahol összehasonlíthatatlan, légből kapott adatokból és úgynevezett személyes tapasztalatokból gyúrt faktoidok röpködnek”. E körültekintő dolgozatból megtudhatjuk a következőket: Az „Orbán-emigránsok” számára vonatkozó félmilliós becslés komolytalan, a külföldön dolgozó, itthoni lakóhellyel is rendelkező állampolgártársaink száma százezer körül lehet, nagyjából kétszer annyi, mint a kormányváltás idején. A közmunkásállomány is sokkal kisebb mértékben nőtt 2010 óta, mint ahogy gondolnánk: kb. 34 ezer fővel. Ezek a tényezők tehát sokkal kevesebbet magyaráznak a növekedésből, mint ahogy az ellenzék beállítja, viszont az összes növekedés is sokkal kisebb, mint amennyit a kormány propagál. A belföldi munkahelyen, nem közmunkában dolgozók száma a kormányváltás óta nem csökkent, nem nőtt több százezerrel. Van valamekkora növekedés, de legfeljebb 41 ezer, és az sem a kormánynak köszönhető, hanem a válság utáni „helyreállítási periódusnak”. És ez a csekély növekedési ütem sem lesz tartható, ha a borzasztóan alacsony beruházási rátát nem emeli meg egy gyökeresen más gazdaságpolitika.

Két kérdés adódik. Egy: miért nem elég az ellenzéknek a bajból annyi, amennyi igaz; miért nem hiszi el, hogy amennyit a rémmese hatásából elveszít, azt hitelességben megnyeri? Kettő: miért a politikai versenytársak „hivatalból” egyoldalú nyilatkozatai uralják a nyilvánosságot a hozzáértő realisták helyett?