Kis János bizonyosan nem szorul az én védelmemre, mégsem tudom megállni, hogy ne vitatkozzak Ádám Zoltán két állításával. (Lehetőségek feszültsége, Hétvége, szeptember 21.) Egyetértve idézi a csaknem húsz évvel ezelőtti Orbán Viktort arról, hogy az SZDSZ az MSZP-vel koalíciót kötve a jobboldaliak szemében igazolta „a tekintélyelvű nacionalisták által sulykolt tétel(t), miszerint a liberális demokrácia egy tőről fakad a kommunizmussal”, és ezzel végletesen elidegenítette a jobboldalt a liberális demokráciától. Ez az állítás nem igaz. Ennek felismeréséhez elég csak egy picit ismerni a kommunizmus történetét. Azért sem igaz, mert a végletes elidegenedés már 1993 táján látszott. Az SZDSZ-nek sok egyéb mellett azt is mérlegelnie kellett, amikor 1994-ben heves viták után döntött a szocialistákkal kötendő koalícióról, hogy ellenzékben valószínűleg felmorzsolódott volna. Egy tisztán MSZP-kormánnyal ugyanis bizonyosan igen sok kérdésben szemben állt volna, miközben meg kellett volna küzdenie a többi ellenzéki párt gyűlöletével. És itt nemcsak a bukott MDF–FKGP–KDNP-koalíció maradékára gondolok, hanem már a Fideszre is, annak ellenére, hogy az 1994-es választásoknak még szövetségben vágtak neki.

Azt sem igaz, hogy a Horn-kormány idején „elmaradt az alkotmányos rendszer konszolidációja”. Szerintem éppen ellenkezőleg. Legfeljebb az róható fel, hogy a szocialisták belviszálya, a tervezetet nem elég baloldalinak tartó néhány politikus ellenállása miatt nem sikerült elfogadni az új alkotmányt, amelynek alapelveit pedig az ellenzék zöme is támogatta. De nincs kétségem afelől, hogy ha 1997-ben született volna új alkotmány, 2010 után azt is szétdúlják, legfeljebb arról a hazug érvről kellett volna lemondaniuk, hogy az 1989–1990-ben Orbán Viktor aktív és értékes részvételével –formailag módosításként – elfogadott demokratikus jogállami alkotmány pusztán az 1949-es évszám miatt valami sztálinista maradvány volt. Abban viszont biztos vagyok, hogy a Horn-kormány „demokráciateljesítménye” a koalíciós partner nélkül sokkal gyengébb lett volna. Gondoljunk a szocialista választók preferenciáit bemutató akkori ijesztő közvélemény-kutatásokra és az MSZP „balszárnyának” örökös panaszaira a kutyát csóváló farokról, az erőszakos és aránytalanul követelőző kisebbik kormánypártról.

Nem értek egyet azzal, hogy méltánytalan az MSZP-nek felróni a közvetlen elnökválasztás és a kétkamarás parlament – végül sikertelen – erőltetését, hiszen ilyen megoldások jól működő demokráciákban is léteznek. A kétkamarás parlament valóban nem veszélyezteti a demokráciát, csak éppen az esetek többségében haszontalan. Ha a két ház összetétele azonos, akkor az ellenőrző szerep nem érvényesül, ha pedig ellentétes, akkor megbénulhat a törvényhozás. (A lengyelek sok éve morfondíroznak, hogy az 1989-ben taktikai kompromisszumként létrehozott szenátust meg kellene szüntetni.) Ennek egyedül szövetségi államokban van értelme (USA, Németország, Ausztria), ahol a felsőház a tagállamok, tartományok arányos képviseletét adja, az utóbbi két példában nem is közvetlenül választva. De a mi államunk egységes.

Az elnökválasztás már kockázatosabb dolog. Ha az államfő hatásköre csekély, akkor baj, ha nagyobb a legitimációja a polgároktól közvetlenül kapott megbízatás miatt, mint a mozgástere. Volt ebből számos konfliktus például Lengyelországban Lech Walesa és Lech Kaczynski idején, de még Ausztriában is, amikor Thomas Klestil volt az elnök. A friss cseh tapasztalat sem meggyőző. Igazán kevés dolog van, amiben egyetértek az MDF-es igazságügy-miniszterből harcos Fidesz-politikussá, majd „független” alkotmánybíróvá lett Balsai Istvánnal, de azt szellemesen kérdezte meg egyszer: talán azzal kampányolna nálunk egy államfőjelölt, hogy ő fogja bölcsebben kijelölni a választások napját? Ugyanis szinte ez az egyetlen olyan jogköre, amelyet a kormány ellenjegyzése nélkül gyakorolhat, illetve amiről nem valamilyen más szerv kezdeményezése alapján dönt. Vagy hogy jó sok/jó kevés törvényt fog megvétózni? Egy nem elnöki rendszerben bőven elég a parlament általi választás, ha pedig valaki ezt csak átmenetnek tekintené egy elnöki rendszer felé, az még veszélyesebb. Az a rendszer tiszta formájában az Egyesült Államokon kívül szinte sehol sem vált be, Latin-Amerikától Ázsiáig és néhány posztkommunista országig a zsarnokság és a puccsok melegágya lett. A francia félelnöki rendszer pedig annyira egyedi, hogy nem másolható. Vagyis ha Kis János felrója egyes szocialistáknak, hogy ezen rágódtak, akkor igaza van.

Domány András újságíró

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.

A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.