Révész szerint: „a gazdasági ellehetetlenülés után a chilei demokratikus baloldalnak sem lehetett volna más útja, mint a bezárkózás és a diktatúra. Akárcsak Kubának. Már tele is volt az ország kubai tanácsadókkal. Volt mitől tartani Washingtonban”.

Ez ellenőrizhetetlen rágalom és a történtek félreértése. Allende kísérlete a „kubai út” ellentéte volt: míg utóbbi katonai úton vette át a hatalmat, addig Allende választásokat nyert, és hitt a szocializmus felé vezető, széles koalíció révén megvalósítható demokratikus, sőt parlamentáris útban.

Így Allende nem tervezett diktatúrát és nem zárkózott be – a többi Révész Sándor képzelőerejét (egyáltalán nem) dicséri. Egyre nehezebb úgy még újságot is írni, hogy a ballib sajtómunkások számára a baloldal története terra incognita. Allende Chiléje a közismert népfrontok sorába illeszkedik: parlamentáris úton választásokat nyerni egy széles koalíció révén (mely magában foglal „polgári” pártokat is), a hatalomban – a demokrácia fenntartása mellett – minél nagyobb volumenű szociális reformprogramot megvalósítani. Ez nem szokott sikerülni, de sosem azért, mert diktatúrába fordul a kísérlet, hanem mert megbuktatják, rosszabb esetben katonailag szétverik. A külpolitikát illetően tényleg volt mitől tartani Washingtonban – de nem attól, amit Révész sugall „kubázásával”, azaz attól, hogy Chile is átcsúszott volna a kétpólusú világban a szovjet oldalra. Ennek ellentmondanak a tények: Allende Chiléje az „el nem kötelezett országok” mozgalmához csatlakozott, támogatta Dél-Amerika regionális integrációját. Valóban tagadta a hírhedt Monroe-elvet: ez olyan nagy szégyen lenne? Ettől a hidegháborús Washington akár tarthatott is – de mit kifogásol mindebben 2013-ban egy demokrata újságíró? És főleg: hogy jönnek ide a misztikus „kubai tanácsadók”?

Aggasztó az is, hogy Révész erkölcsi skrupulusok nélkül veszi át a szélsőjobboldali mítoszokat a „külföldi elemekről” (ez a párizsi kommün óta visszatérő eleme a reakciós ideológiának, miközben általában a nagyon nemzeti oldal érkezik idegen szuronyokon Thiers-től Horthyig), vagy a „demokráciát fenyegető marxista diktatúráról”.

Abban mindenki egyetért, aki foglalkozott Chilével, hogy demokratikus kísérlet volt (sőt, parlamentáris), melyet kiegészített egy széles népi mozgalom. Ennek semmi köze a „kubaiakhoz”. Ha voltak külföldiek Chilében, akkor azokat leginkább CIA-ügynököknek hívták… Lett is belőle baj, meg elég alapos vérontás ugyebár.

Abban igazat adhatunk Révésznek, hogy Allende szociális reformjai nem jól sültek el. De azt állítani, hogy ezek „tették volna tönkre az országot”, erős túlzás: kétségtelen Allende reformjai szembementek a korabeli trendekkel –és főleg a nemzetközi tőke érdekeivel. Abban is csak reménykedhetünk, hogy Révész Sándor amikor azt írja, hogy Allende intézkedései „ellehetetlenítették a magántulajdont”, nem arra gondol, hogy a baloldali kormány valóban elkezdte a földreformot, azaz a latifundiumok felosztását.

Révész állításával szemben Allende nem „kikergette a tőkét az országból”, hanem a tőke (erős amerikai ösztönzésre) megbüntetni óhajtotta a baloldali kormányt, de a társadalmi feszültségek fő okozója is (túl azon, hogy a Népfront – Népi egység-szavazók radikálisabbak voltak, mint maga a kormány) az ún. „tőkések sztrájkja” volt. Chile a korban nagyon is példaértékű hely volt. Hiszen a hetvenes években (itt és más latin-amerikai országokban) vált egyértelművé, hogy a –hogyan is fogalmazzunk – fennálló rend hívei inkább támogatnak fasiszta katonai diktatúrákat, mint hogy egy baloldali Népfront jusson hatalomra. Őszintén reméljük, hogy Révész Sándor a véres puccs eredményével igen-igen elnéző cikkét nem a neoliberalizmus „tisztára mosása” motiválta: ez nagyon nagy csalódás lenne.

Mégiscsak megöltek több tízezer embert és vérbe fojtottak egy országot, mielőtt nekifogtak a „jónak”, a demokratikus kapitalizmus építésének!

Balázs Gábor

Salvador Allende mindig is Fidel Castro elkötelezett híve volt. Elnöksége előtt is szoros kapcsolatokat tartott fenn Kubával és annak diktátorával. Megválasztása után ő törte meg a kubai diktatúra elleni diplomáciai blokádot. Castro páratlanul hosszú, majdnem egy hónapos látogatást tett Chilében, amit Allende diadalúttá szervezett. A Moneda-palotában folyamatosan az elnök mellett volt egyik legfőbb tanácsadójaként Luis Fernandez de Ona, a kubai politikai rendőrség egyik vezetője, civilben Allende veje. A kubaiak tömeges jelenléte Chilében, a szoros együttműködés az élet minden területén nyilvános, senki által nem tagadott tény volt, nem pedig rágalom.

Allende mindig marxista volt, Fidel Castro nem. Liberális demokrataként harcolt Batista ellen az ötvenes évek elején. Akkor és azért lett kommunista, mert a forradalom győzelme után a magántőkét részben fölszámolta, részben ellehetetlenítette, országát gazdaságilag életképtelenné tette, és kizárólag a Szovjetunió szövetségeseként és vazallusaként tudta megtartani a hatalmát.

Hangsúlyoztam, hogy Allende kormánya demokratikus úton jutott hatalomra, és legitim kormány volt, bár Allende mögött a népfront szétesett. De ami a lényeg. Ahol a tőkét kisajátíthatják és lehetetlenné teszik, hogy hasznosuljon, onnan el fog menekülni. Saját magától, nem a CIA, hanem a tőkések érdeke által vezéreltetve.

És még soha sehol nem sikerült demokratikus módon, erőszak nélkül antikapitalista, államosított gazdaságot fenntartani. Lehet, hogy Allende nem lett volna képes, esetleg nem lett volna hajlandó diktatúrává formálni Chilét, de a demokrácia keretei között bizonyosan elbukott volna ő is és a nevéhez fűződő kísérlet is. Ez a demokratikus bukás természetesen ezerszer jobb lett volna mindenkinek. Főként persze azoknak, akiket Pinocheték a CIA támogatásával meggyilkoltak és megkínoztak.

Révész Sándor