A debreceni törzshelyemen múlt héten, egyik este odalépett hozzám egy ötven körüli, öltönyös, nyakkendős, jól szituált úr, s azt kérdezte:

– Elnézést, hogy megszólítom, de az újságban szoktam látni a fényképét, ugye maga az a Kácsor, aki azokat a keserű cikkeket írja?

Erre persze behúztam a nyakam, s azt nyögtem:

– Ajjaj, én vagyok. Miért, mi a baj?

Fölnevetett, s bizalmaskodva megveregette a vállamat:

– Baj? Rögtön azt gondolja, hogy baj van? Talán rossz a lelkiismerete?

Majd kezet nyújtott, s azt súgta:

– Kácsor úr, én vagyok a Negyvenszázalékos Faszi, csupa nagybetűvel.

– Értem – dünnyögtem zavartan. S furcsa rianás futhatott végig az arcomon, mire a férfi megcsóválta a fejét:

– Csalódtam magában, túl korán ítél. Nem vagyok bolond. Várjon, elmagyarázom.

Letelepedett a mellettem lévő bárszékre, s azt mondta:

– Elmúltam ötvenéves, de én még életemben nem voltam szavazni. A parlamenti választási kampányokat eddig úgy néztem, mint egy országos Szondi-tesztet: mutatnak nekünk egy csomó elmebeteg politikusjelöltet a tévében, s ki kell választanunk, hogy a sok hülye közül melyik a legszimpatikusabb. Ráadásul a választásunk nem a jelölteket minősíti, hanem minket. Én tehát kutyakomédiának tartottam az egészet. Már kilencvenben elhatároztam, hogy nem veszek részt ebben az elmebeteg játékban, és eltiltottam saját magamat a közügyek gyakorlásától. Érti már, Kácsor úr? Én ahhoz a bizonyos negyven százalékhoz tartozom, amelyik nem szavaz, amelyik közömbös, amelyet nem ismer senki. Én vagyok a Negyvenszázalékos Faszi, csupa nagybetűvel, és én jövőre, életemben először el fogok menni szavazni, mert ami most folyik, az már az én bőrömre megy. Rajtam múlik, hogy ennek a vircsaftnak vége legyen. Egyedül rajtam. Egyetlen szavazaton.

Néztem rá, hogy beszámítható-e, de nem tűnt bolondnak.

– Maga nagyon keserű cikkeket ír – folytatta –, egyszer azt olvastam, hogy el akar innen menni. Ne tegye. Ne legyen ennyire pesszimista. Magyarország jó hely, csak eddig hülyék voltunk, hogy nem mentünk el szavazni. Én annyira szeretem ezt az országot, hogy két hétnél tovább nem tudok külföldön nyaralni. Honvágyam van. Mostanában mégis külföldi munkák után böngészem az internetet. Dolgozhatnék Ausztriában, de nem akarok. Tudja, hogy mit akarok?

Ekkor az ujjával fölfelé intett:

– Le akarom szavazni ezeket. Az volt az utolsó csepp a pohárban, amikor ezek be akarták vezetni a választási regisztrációt. Azt személyes sértésnek vettem. Úgy éreztem, ki akarnak zárni. De nem fognak. Én jövőre elmegyek szavazni, és leváltom ezeket. Ez a jó hír. Írja meg, ha akarja – mondta, majd elköszönt.

De múlt vasárnap, amikor a Lánchíd tövében a miniszterelnök-generalisszimusz műanyag szobrának ledöntését és megcsonkítását néztem, arra gondoltam, hogy mégis nekem volt igazam: nemhiába vagyok oly keserű. Aztán amikor a leszakított fejet nagy diadallal átvitték a hídon Budáról Pestre, habár érteni véltem a megalázott, kisemmizett, meglopott emberek szemében az indulatot, de azt is megértettem, hogy a Negyvenszázalékos Faszit miért nem láttam sehol... Barátaim, nem kellett volna ledönteni és megcsonkítani azt a szobrot. Ott kellett volna hagyni. S várni, hogy jövőre ledönti a negyven százalék. Ha akarja.