Hagyjuk magára rémlátomásával Rogán Antalt, aki lassan tényleg kezdi elhinni, amit mond. Most éppen azt, hogy Bajnai Gordon és Mesterházy Attila 532 milliárd forintos megszorítást jelentett be a brit Reutersnek adott múlt heti közös interjújában. Mert persze szó sincs arról, hogy egy 2014-es kormányváltás után a pénzintézetek és a multik „visszakapnák” a költségvetésbe befizetett különadóikat, ezért meg kellene emelni a személyi jövedelemadót, a forgalmi adót, meg kellene szüntetni a családi adókedvezményt, vagy el kellene venni másfél havi nyugdíjat.

Rogán úgy gondolja: Magyarországnak nem lehet ismét olyan kormánya, amely a bankok és a multik oldalára áll a családokkal és a nyugdíjasokkal szemben. Az ellenzék meg úgy: fokozatosan az uniós átlagszintre csökkentené Európa jelenleg legnagyobb bankadóját, a távközlési és az energiaszektort terhelő különadókat, hogy a költségvetés egyensúlyának felborítása nélkül serkenthesse a növekedést. A bankoknak és vállalatoknak tett, a Reuters által „new deal”-ként emlegetett „újfajta egyezség”-ajánlat lényege, hogy ha jelentősen több befektetéssel kész vagy generálni a nagyobb növekedést, leírhatod az extra különadód egy részét.

Ez volna az első lépés, hogy az ország gazdasága erőre kapjon, aminek köze nincs Rogán agitprop hablatyolásához, viszont messzebbre mutathat. Alkalmat nyújthatna arra, hogy a magyar vállalkozók azon többsége, amely a 2010-es választások előtt a VOSZ vezérletével, vastapssal bevonult Orbán Viktor hatalmi ígéretei mögé, korábbi csalódásait nem feledve szembenézzen mostani megcsalatásával. Azzal, hogy mivel jár, ha a túlmozgásos állam saját mamelukjaival cseréli le a szabad vállalkozókat, s fojtogatóan rátehénkedik a gazdaságra.

De nem lenne szabad itt megállnia. Észre kellene vennie mind nagyobb társadalmi felelősségét. Nem arról van szó, hogy a gazdaság vezérei üstököscsóváikkal most szivárogjanak át a túloldalra, vagy hogy megpuccsolják a politikát, ahol semmi keresnivalójuk nincs, mert ezzel csak ellenkező végéről jutnánk oda, ahol már ma is vagyunk. Csak az folytatódna, amit húsz éve ciklusról ciklusra tapasztalunk, hogy a meghatározó pénzügyi-gazdasági körök támogatásukért korrupcióárnyas tenyerüket tartva négyévente pártról pártra vándorolnak a győzteshez.

A gazdasági szféra szereplőinek politikai vonzalmaktól függetlenül fel kell ismerniük, hogy egységesen nekik kell rákényszeríteniük a politika egészére azt a társadalmat évtizedekre szolgáló nemzeti gazdasági minimumot, amelyhez alapot a szociális szabad piacgazdaság nyújt. Kényszerűen vállalt, szokatlan szerep ez, de be kell látni: folytathatatlan, hogy ebben a végletesen kettészakított országban a politika immár képtelen bármilyen társadalmi konszenzust létrehozni. Ebbe a helyzetbe mindannyian belefulladunk.

Ha volna magyar „new deal”, bár a gazdaság felől indulna, talán ez volna az.