N. Kósa Judit: Szomorúszínház
Hogy ki lesz a Vígszínház igazgatója, azt persze nem tudjuk, de arra egy úriember már zsenántnak tartaná fogadni, hogy ki nem. Hiszen csütörtöki döntésével a Fővárosi Közgyűlés világossá tette, hogy Eszenyi Enikőt nem óhajtja a vezetői poszton látni.
Ha volna esély az újbóli kinevezésére, ha öt év teljesítménye, a majd kétszáz oldalas, minden szükséges kellékkel fölszerelt pályamű vagy mondjuk az igazgató utóbbi hetekbeli leplezetlen könyörgése nyomott volna valamit a latban, akkor a mostaninál aligha lehetett volna kedvezőbb alkalmat találni a megválasztására. A Fővárosi Közgyűlés többsége viszont úgy döntött, eredménytelennek nyilvánítja a pályázatot. Balázs Péter újra próbálkozhat: másodszorra tán sikerül hibátlan dolgozatot beadnia.
Az persze érdekes kérdés, mire föl ez a trükközés, hiszen a Fővárosi Közgyűlés – legyen szó az Új Színház vagy akár a Margitsziget sorsáról – nem az óvatoskodó döntéseiről nevezetes. Eddig nem zavarta a szakmai bizottságok vagy az érintett polgárok véleménye, ahogy (emlékezzünk csak Csurka István pajzsra emelésére) a tüntetés és a nemzetközi botrány sem. Ha tippelnünk kéne, a magunk részéről azt mondanánk: Balázs Péterből természetesen színigazgató lesz a Szent István körúton, de a győzelméről majd a nagy tavaszi választási dömping lecsengése után döntenek. Egy dolog a káderpolitika, egy másik a józan számítás: kinek kell egy újabb Alföldi-ügy, amikor a polgár annak rendje és módja szerint foglalkozhat a rezsicsökkentéssel is? A jegelés viszont dupla haszonnal járhat. Amellett, hogy elejét veszi a proteszt-színházlátogatók látványos búcsújárásának, jó eséllyel szét is zilálja az eddig együtt mozduló vígszínházi csapatot. Hogy ez nem reménytelen kísérlet, azt jól mutatja például az Alföldi-féle, lízingelt Mephisto körüli hisztérikus kapkodás már a pályázati időszakban.
Szomorú? Nagyon. A leginkább azonban akkor megy el az ember kedve a vidámságtól, amikor belegondol, mire föl ez a hatalmas felhajtás. Hogy miért kell pont Balázs Péternek lennie az igazgatónak Pest egyik legnagyobb színházában, s hogy miért olyan kitüntetetten kedves kádere a jelen kultúrvezetésnek, hogy még az országos színházi évadnyitót is az ő szolnoki teátrumában tartották meg. A titok nyitja a lehető legegyszerűbb: mert pontosan ugyanazt gondolja az emberekről, amit a Fidesz vezetői. Amikor pályázatában derűs, családbarát színházat vizionál, amikor arról hablatyol, hogy a színpadról reményt kell adni a polgároknak, amikor elítélőleg említi a művészi kísérletezést és az önmegvalósítást, akkor egyszerűen lefordítja színházra a rezsicsökkentést. Kicsi kunyhó, szerető szív, a színháznak az a dolga, hogy mulattasson és nemesítse a polgár lelkét, aki fennmaradó idejében meccsre jár, butykosában házipálinka kotyog, gumicsizmában vizslatja a gátat, asszonya pedig főz, és alkalomadtán sírva fakad.
Ez a „szolnoki típusú” színház egy másik világ jelképe. Egy olyané, amelynek már a kapujában vagyunk, de amely még nem tudott teljesen eluralkodni rajtunk. Egy választás még hátravan a Balázs Péterek végső győzelméig.
