A keresztényi szeretet szép példáját adta Horváth László fideszes országgyűlési képviselő, Heves megyei kormánymegbízott, amikor két egymást követő napon homlokegyenest ellenkező álláspontra tudott helyezkedni. Egyaránt tiszta szívből. Elébb ellenezte a bélapátfalvi enyhén és középsúlyos értelmi fogyatékosok Szilvásváradra költöztetését, s ennek, miután a helyi képviselő-testület is állást foglalt („nem mutatnak jól”), a saját honlapján hangot is adott.

Lett erre ribillió a szociálisan is érzékeny médiahasábokon. Horváthot és a szilvásváradi notabilitást úgy küldték el a Facebookon és más oldalakon is az internetes véleményformálók, hogy abban nem volt köszönet. Kisebb és nagyobb magánkampányok is szárba szöktek, melyek szervezői arra biztatták ismerőseiket, ne szálljanak meg a Szalajka-völgy pompás falujában. A szalonképtelen vélekedések szerint Szilvásváradon fura szag terjeng, az embertelenségé. A pisztrángok elmenekülnek...

Horváth László talán e nyomásra is tekintettel hirtelen változtatott a véleményén. Lecserélte a profiljára kitett, a fogyatékosokra nemet mondó nyilatkozatát, s olyan videobetétet helyezett el, amelyben a fogyatékosok barátjaként látogat Bélapátfalvára. Szent ember! – kiáltott föl immár a szövetséges média, s Horváth, aki minden bizonnyal átgondolta, mikor s hogyan veszíthet kevesebbet az ügyön, szembesülhetett azzal, hogy a nyilvános közutálat elviselése nem ér annyit, mint a szilvásváradi „normális” emberektől bezsebelhető voks. Esetleg azok rovására megy. Ez azonban csak a feltételezett politikai-érzelmi része a keresztényi szeretet újraéledésének. A fő ok a pénz. Az Európai Unió és a magyar állam hétmilliárd forintot költ arra, hogy a nagy befogadóképességű, korszerűtlen fogyatékosotthonok helyére kisebb lakócentrumokba költöztesse e nehéz sorsú embereket. Azokat, akikről nekünk, Horváthtal és az ingatlanárakat féltő szilvásváradiakkal egyetemben gondoskodnunk kell. Ezt szolgálja az az egymilliárd adóforint is, ami Hevesre jut. Értelmes embernek egyébként sem támad olyan gondolata, hogy például egy világtalan testvérpár ne költözhessen a szomszédjába. Vagy ha támad, a véleményét megtartja magának, s nem ordítja bele a kamerába butasága bizonyítékát, s még véletlenül se teszi ki honlapjára a garantáltan vállalhatatlan véleményt. Ha mégis ennyire szűk látókörűeknek bizonyulunk – a szocmédia ennél jóval élesebben fogalmaz –, úgy járunk, mint Horváth László, akinek most azt az emléket köszönhetjük, amely szerint volt idő (néhány napja), amikor „Szilvásvárad nem kér(t) a fogyatékosokból”.

Ezzel a mondattal tarsolyunkban fogunk az ezerlelkes, turizmusból élő faluba látogatni. Ott zörög majd az emlékezetünk mélyén, hogy milyen emberek lehetnek azok, akik a magukról gondoskodni képtelen fogyatékosokról azt mondják: ha idejönnek, elértéktelenednek az ingatlanjaik...

Nem szabad bezárni a szilvásváradi templomot semmiképpen.