Senki nem vette észre, hogy nem elszólásról, egy folyton töprengő elme partikuláris megnyilvánulásáról van szó, netán hamarosan alaptörvényerőre emelkedő ad hoc ötletről, hanem egy jól átgondolt koncepció újabb fejezetéről. Ha azt vesszük, hogy kormányzati szempontból az emberi élet nem más, mint egy kurva költséges vertikum, melynek végén az emberek többsége idegesítő módon beteg lesz, végül elpatkol, akkor a harrachi tézis magától értetődő.

Pár nappal előtte ugyanis a szintén kereszténydemokrata Varga képviselő nyilvánult meg: ő a vertikum utolsó láncszeméhez szólthozzá, a szociális temetéshez, melynek során a családnak kell a megboldogultat megmosdatnia, felöltöztetnie és a família által kiásott sírhoz szállítania, majd elföldelnie. Az állam adja a fejfát.

Minthogy a magyar ember az előző tolvajkormányok idején elszokott a közösség építő temetői munkától, Varga képviselő szükségét érezte bejelenteni, hogy „nem idegen a magyar temetőkben a közös sírásás vagy a betemetés, ahogy nem kitaláció a végső nyughelyhez szállítás sem”. Ez így van. Ha ehhez hozzávesszük, hogy hála a teremtőnek, mélységes mély a magyar tradíciók kútja, mi pedig minden létező hagyományt fel kívánunk éleszteni, sőt ha kell, visszamegyünk legeleinkhez, akkor kívánatos volna, ha a megboldogult mellé mindjárt lovat is tennénk a sírba. Ám sajnos többről van szó.

Már többször elhatároztam, hogy őszintén bocsánatot kérek a kisgazdáktól, akiket, akár kormányon voltak, akár ellenzékben, elmekórtani eseteknek tartottam, így is cikkeztem róluk, holott mai szemmel nézve a kereszténydemokratákhoz képest kifejezetten mértékadó, a józan észből táplálkozó, fontolva visszafelé haladó társaságnak tetszenek.

És nehogy azt higgyük, hogy ez magánvélemény. Két héttel ezelőtt Czene Gábor jelentette itt, a Népszabadságban, mégpedig jegyzőkönyv alapján, hogy három évvel ezelőtt Erdő Péter bíboros az apostoli nuncius jelenlétében kifejezetten rossz ötletnek, sőt életveszélyesnek találta Semjén pártelnök tervét, miszerint államilag elismertté tennék az egyházi esküvőt, miképpen a kötelezően választható hittan, illetve etikaórákról se volt jó véleménye.

Ha ehhez hozzávesszük a kereszténydemokraták okozta galaktikus méretű iskolai és óvodai káoszt, amit az egyházi vezetők se hagynak szó nélkül, akkor ez a kereszténydemokrata társulat egyre nyomasztóbb púp már az egyház hátán is. És akkor őszentsége a Vatikánban még nem is értesült arról, hogy Semjén pártelnök és társai a liberálisoknál csak az elesetteket és a homoszexuálisokat vetik meg jobban.

Amúgy pedig itt van egy három évvel ezelőtti esemény, amiről semmit se tudott a nyilvánosság, s ki tudja, hány hasonló lehet még. Itt állunk a nagy okosságunkkal, naponta ezerötszáz politológus és elemző formál véleményt a jelenről, miközben alapvető történésekről sincs tudomása. Amiből nyílegyenesen következik, hogy ha meg akarjuk ismerni a jelent, úgy százötven év múlva feltétlenül fel kell támadnunk, akkorra tán minden kiderül.

Addig is vannak azonban fontosabb dolgaink. Vasárnap, például, Fradi–Dózsa a Stadionban tízezer önkéntes terapeutával; problémák esetén mélyreható gyógymasszázs, nyaktól fölfelé ingyenes plasztikai beavatkozás.

A szerző az Élet és Irodalom munkatársa