Az euró a 300 forint körüli szintre drágult, és a hivatalos nyilatkozatok szerint ez jól is van így, a jövőre nézve „egyensúlyi” árfolyamnak tekinthető. Ha így marad, akkor a Bajnai-kormány által 2010 elején örökül hagyott – már válság kori – 265 forint eurónkénti árfolyamhoz képest a magyar munkaerő, föld, ingatlanvagyon, a pénzügyi megtakarítások, a nyugdíjak jó tíz százalékot veszítettek értékükből. Ha a megelőző időszakot tartósan jellemző 250 körüli árfolyamot vesszük alapul, az értékvesztés a húsz százalékot is eléri. Mondhatnánk, hogy ez csak a nemzetközi összehasonlításra érvényes, itthon elvagyunk jól a forintunkkal. De nem. A háromszázas forint hamarosan – ha máris nem – napi valósággá válik a piacokon, az importgyümölcsök, köztük a hazaival nem helyettesíthető déligyümölcsök drágulásában, a külföldről származó gyógyszerek árában, az importált építőanyagok és szaniteráruk árában stb. A szeszélyesen hullámzó nemzetközi energiaárak béklyóba szoríthatják a rezsiköltség csökkentéstől amúgy is sújtott szolgáltatókat. A magyar termőföld még olcsóbbá válik az ugrásra kész külföldi felvásárlók számára.

De mi a jó oldala a gyenge forintnak? A nemzeti gazdaságpolitikák az elmúlt csaknem száz évben a nemzeti valuta gyengítésére törekedtek az éles nemzetközi gazdasági versengésben való előnyök megszerzése érdekében. A Nemzetközi Valutaalapnak (IMF) eredeti rendeltetése is a világméretű leértékelési verseny meggátolása volt. A gyenge nemzeti valuta olcsó munkaerővel előállított olcsó termékkel léphet ki a világkereskedelembe, ez vonzhatja a külföldi befektetéseket, munkahelyeket teremthet, gazdasági növekedést serkenthet. Olcsó célországgá válhatunk a külföldi turizmus számára.

Ezzel ellentétes árfolyam-politika jellemezte az elmúlt évtizedet hazánkban. A forintot egy-egy piaci sokk pillanataiban jelentős kamatemelésekkel hozta ki a jegybank a gödörből, így tartósítva a külföldi befektetések beáramlását a krónikus költségvetési hiány és duzzadó államadósság finanszírozására. Az erős forinttal szélmalomharcot vívott a jegybank az inflációval, amelyet hatósági ár- és adóemelések, nemzetközi olajsokkok újra és újra felfűtöttek. A túlértékelt forint drámai hatását máig nyögjük. A magyar munkaerő és a magyar termékek versenyképessége mind a külföldi, mind a hazai piacon rohamosan romlott, hazai pályán verte ronggyá a külföldi import a mezőgazdaságunkat, élelmiszeriparunkat, könnyűiparunkat. A termékszerkezetet mégis a magasabb hozzáadott értékű ágazatok, így a szellemi export irányába rendezte át. Az olcsó euró és dollár csábított spanyol és floridai ingatlanvásárlásra, külföldi cégalapításra – tőkekiáramlásra serkentett hazai munkahelyteremtés helyett. A leg drámaibb következmény azonban a hitelpiacokon mutatkozott: az olcsó deviza hitelek kiszorították a nemzeti valutánkat saját terepéről. A lakosság, vállalatok, önkormányzatok egyaránt devizában, méghozzá az eurónál is alacsonyabb kamaton kínált svájci frankban adósodtak el. Annak a rutinná vált jegybanki politikának a védernyője alatt, miszerint a forintgyengülést az MNB kamatemeléssel hárítja el. Ennek a majd tíz esztendeig érvényesülő gyakorlatnak már csak mellékhatása volt az, hogy a terebélyesedő deviza-államadósságról is hamis képet nyújtott a döntéshozóknak: az ország gazdasági potenciáljánál jelentősen szerényebb mértékűnek, a deviza-kamatterheket olcsóbbnak mutatta. Mindaddig, amíg nem ütött az igazság órája: a forint gyengülése a hazai teljesítményt, a GDP-t nemzetközi szinten leértékelte, az államadósságot annak 60 százalék körüli szintjéről 80 százalékra röpítette.

Akkor hát hol is a forinthelye?Az elmúlt tíz év korrekciójaként nem esünk át a ló másik oldalára, ha a forint 300-as eurószint körül pulzál. Jobb lett volna, ha ezt a határt nem sokkszerűen, hanem évek során, lassú lemorzsolódással éri el. Mint egy vad musztáng betörése, marad a kérdés: meg tudja-e ülni ezt a lovat a gazdaság, a pénz- és tőkepiac? A hazai termelők, főként a mezőgazdaság és az élelmiszeripar exportbevételei növekedhetnek, de drágul a termeléshez felhasznált importnyersanyag, az importtechnológia. A tetszhalott beruházási és fogyasztási cikkimport le-, esetleg ténylegesen elapaszthatja a jelenleg exporttöbbletből táplálkozó devizafinanszírozási forrásokat. Veszteséget szenvednek el mintegy négy-ötezer milliárd forint állampapír-állományukon és elpártolhatnak a külföldiek költségvetésünk finanszírozásától. Az új befektetők egyre magasabbra tornásztathatják az állampapírok elvárt hozamait, beárazva a szeszélyes gazdaság- és pénzpolitika kockázatát. A devizaadósság törlesztése, megújítása, annak kamatterhei, mind jobban megterhelik az ingatag lábakon álló – és ne feledjük, választási – állami költségvetést. Amikor a pénzvilág perifériáján lévő országok, köztük hazánk is, mind fokozottabb mértékben vannak kiszolgáltatva annak, mikor kapcsolják le az oxigénpalackról az évek óta vastüdőn tartott amerikai gazdaságot és pénzpiacokat, emberpróbáló feladat lesz a lágy, puha földet érés.

* A szerző közgazdász.

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.