Orbán Viktor kormányzásának egyik legfontosabb ismertetőjegye, hogy a bizonyítékok, az elemi tények, a szakmai érvek, a nemzetközi és hazai kutatások semmit nem számítanak, amikor a miniszterelnöki akarat szembekerül a valósággal. Így intézte el a gazdaságot, amely a beígért lendületes növekedés helyett éppen stagnál. A kormány ennek örül, mert két évig egyenesen recesszió volt.

Mindenki megmondta előre, hogy ez az egykulcsos adórendszer nem élénkíti a gazdaságot, de a kormányt a közgazdasági összefüggések nem izgatták sosem. Az államadósság nem csökkent a nyugdíj-megtakarítások lenyúlásával sem. A versenyszférában viszont visszaesett a foglalkoztatás. Nincs beruházás. Kudarc az egész. Szakmai kudarc.

Aztán ott van a közoktatás. A megszállott államosítást, a Nemzeti alaptanterv-retrót, az iskolai és a pedagógiai autonómia felszámolásának ésszerűségét nem támasztja alá semmilyen nemzetközi vagy hazai ismeret. Éppen ellenkezőleg: szakmai konszenzus van arról, hogy a fordítottját kellene csinálni. Az oktatás olyan terület, ahol a teljesítményt rendszerszinten is mérni lehet, így egyértelmű bizonyítékok vannak arra, hogy abban a modellben, amit Orbán erőltet, a tanulók gyengébb teljesítményre képesek, mint a vele ellentétesben. Magyarul: a gyerekeknek rossz az, amit csinál.

A szociálpolitikában sem történt semmi, ami akár a leghalványabb jelét mutatta volna a szakmai felkészültségnek vagy legalább érdeklődésnek. 2010-ben készült el a nemzeti szociálpolitikai koncepció, de abban túl sok volt a gondolat, így az anyagot a készítőjével együtt kidobták a minisztériumból. Az elmúlt három évben nőtt a szegénység, csökkent a felkapaszkodás esélye – ez mind-mind mérhető. A szociálpolitika ugyanis szakma. Képviselői előre megmondták, hogy a tömeges közmunkának nem lesz sem foglalkoztatáspolitikai, sem közgazdasági haszna. Nincs is. Tankönyvterjesztés, kórházi átszervezés, e-útdíj, cigaretta-feketekereskedelem … mindenhol ugyanaz a séma: egyik oldalon a józan ész, a másikon a kormány.

Ennek tükrében érdekes, hogy akad egy (azaz 1) olyan ágazat, ahol az OECD-adatok, a nemzetközi és hazai tapasztalatok nem a kukában landolnak, hanem beépülnek a szakpolitikai munkába. Ez a kivétel a felsőoktatás. Nem volt mindig így, előbb készült el az új felsőoktatási törvény, mint most az azt megalapozó stratégia. A fordulat mégis jelentős. Elődjével és miniszterével szemben Klinghammer István államtitkár gondol valamit a felsőoktatásról, amelynek irányításáért felel. Olyan szakértőkkel vette körbe magát, akik olvasnak szakirodalmat. Ezt a gyanús tevékenységet más államtitkárságokon nemigen ismerik. Klinghammer elkötelezett támogatója a kormánynak, de teljes mértékben eltér a fideszes politikusoktól. Például egyeztet. A stratégia megvitatásába bevonta az egyetemi szféra szereplőit is (kivéve a Hallgatói Hálózatot, hogy azért teljes mértékben mégse térjen el a fideszes politikusoktól).

A koncepció maga egyébként sok szempontból vitatható. De most nem erről van szó. Hanem arról, hogy három év kormányzás után született egy olyan anyag, amely szakmailag egyáltalán értelmezhető. Már a nemzeti együttműködés rendszere sem a régi.

Klinghammer István