A háromszög egyik csúcsát az EU válsága, a másik kettőt a kormányzó jobboldal „szabadságharcos” vabankja, valamint a baloldal váltópárti impotenciája adja. Ami lényeges, arról senki sem beszél. Nem akaródzik bevallanunk, hogy negyedszázaddal a rendszerváltás után modern históriánk egyik legkomolyabb korszakhatárához érkeztünk el. Akárki győz is 2014-ben, jó ideig nagyon melege lesz. Mert vagy kihúzzuk magunkat a bajból, közösen, vagy nem ment meg bennünket senki.

Az unió, ha valahogy kilábal a maga teremtette válságából, alighanem történetének kiindulópontjáig farol vissza. Ha formálisan is kimondják a gyakorlatilag már működő háromsebességes integrációt, akkor a magországok még jobban elkülönülhetnek gyanús perifériáiktól. Innentől kezdve számunkra „csak” az lesz a kérdés, hova tartozunk majd. Közvetlenül a magot övező második körhöz, a félperifériához? Avagy a gyanús harmadikhoz, ahol a formálisan integrált, valójában azonban megtűrt tagok vegetálnak? Nagyon úgy fest, inkább az utóbbihoz.

Ne kerteljünk, az unió a globalizáció egyik vesztese, s mi ehhez a veszteshez csatlakoztunk. Mind az ázsiai, mind az észak-amerikai gazdasági centrumokhoz képest szembetűnő a lemaradása. Hiába adja fel a neoliberalizmus jegyében a szociális piacgazdaság gyakorlatát, legfőbb eddigi vonzerejének feláldozása sem növeli versenyképességét. A bővítéssel persze jelentős piacokat kaparintott meg, csakhogy az így keletkezett gazdasági különbségek s az eltérő kulturális bázisok problémájának kezelésére nem volt és mindmáig nincsen életképes koncepciója. Sőt a gazdasági krach régi – már meghaladottnak vélt – európai Észak–Dél, protestáns–katolikus ellentéteket is életre keltett, nem utolsósorban éppen az egykori magországok között. A szorgos, fegyelmezett, protestáns Észak kontra a hasát süttető, laza, katolikus Dél különbsége újra téma. Ma már nemcsak a görögök, spanyolok, de az alapítók egyike, Olaszország is Délnek minősül, nem szólva a tartósan gyengélkedő Franciaországról – de evvel az unió német–francia-tengelyén keletkezik jókora görbület. Márpedig ha ez utóbbi tartósan a németek felé görbül, azt nem nagyon szokták szeretni Európában, mi több, Amerikában sem. (És feléjük görbül.) Megtetézve mindez a duzzadó unió szervezeti tehetetlenségével, sánta elefánttá teszi az európai integrációt a centrumok küzdelmében. A magországok szorosabb, első körös gazdasági integrációja – akár úgy is, hogy a rendetlen déli alapítók helyére rendes északiak kerülnek –újabb kísérlet e sántaság gyógyítására. Újabb kísérlet, erőteljes társadalmi kérdőjelekkel.

Itt van mindjárt az, hogy a szociális leépítések kikezdték a mag-Európa középosztályainak egykor legendás komfortérzetét. E tekintetben mindegy, hogy Délen vagy Északon idegeskednek-e. Egyaránt feszültek, sőt már kedélybetegek. S legföljebb tünetileg segíthet ezen, ha gazdasági integrációjuk holnaptól – így vagy úgy – szorosabb lesz. Félelmük a jólét illékonysága láttán ettől még nem tűnik el automatikusan. Nemzeti és multinacionális tőkéjük továbbra is a külföldet választja, ha ott gyorsabban és kedvezőbb feltételekkel termelhet profitot, a beáramló olcsó, „idegen” munkaerő pedig változatlanul konkurenciát jelent a magországok nemzeti munkavállalóinak. Márpedig az olcsó „idegen” és a drága hazai munkás közötti egyenlőtlenség a mag-Európa profitfelelőseinek alaptörvénye, nem érdekük rajta változtatni. (Nota bene, az európai baloldal se nagyon firtatja ezt a strukturális csendőrpertut.) Nekünk csak az jelenthet némi sanszot, hogy azért számukra sem mindenki egyformán idegen. A kelet-európai munkavállalók mostanság például kevésbé idegenek, mint teszem azt az ázsiaiak, merthogy Kelet-Európa persze olyan-amilyen, de mégiscsak keresztény és fehér. Ha valaki kicsit is éberen figyeli az európai folyamatokat, máris láthatja e bonyolult, vagy nagyon is egyszerű jóléti sovinizmus jeleit. A szélsőjobb megerősödése, a konzervativizmus radikalizálódása, a szociáldemokrácia szociális skizofréniája más-más hangszerelésben, de egyaránt erről tanúskodik. (Lásd például Németországban az SPD-n belül nem is olyan régen kirobbant Sarrazin-balhét, amit nálunk persze a szokásos módon agyonhallgattak.)

A valószínűleg elkerülhetetlen hierarchikus európai tagozódás felvet egy fontos kérdést. Kinek a vezényletével valósul meg a többsebességes unió? Róna Péter egy korábbi cikkében illúziótlan pontossággal ecsetelte Németország ambícióit az európai újrarendezésben (Otthon anyuka, máshol mostoha, Népszabadság, 2012. november 10., 12. o.) A szerzőnek alighanem igaza volt abban, hogy a németek a vesztes EU talán egyetlen stratégiai nyertesei, és suba alatt már eddig is ők irányították Brüsszelt. Aligha kerülhetjük meg azt a dilemmát, hogy miként lehet, és hogyan kellene nekünk ehhez a „mostohához” viszonyulni? Vegyünk-e részt a német dominancia ellen nyilván könnyen fellobbantható nemzetközi ellenállásban, vagy álljunk melléjük, mint már annyiszor – nem túl szerencsés – történelmünkben? Melyik választással kerülhetünk be nagyobb eséllyel mégis a második körbe, melyikkel rekedünk meg a félperiféria perifériáján? Akárhogy lesz is, tény, hogy két legfontosabb kontinentális partnerünk Németország (gazdaság) és Oroszország (energia) között mostanság igencsak szoros szálak szövődnek. A német gázellátás jelentékeny hányada közvetlenül az orosz Északi áramlat gázvezetéken keresztül érkezik, dacára az amerikaiak alig titkolt rosszallásának. Szűkebb és tágabb környezetünkben új geopolitikai erőterek alakulnak ki, előbb-utóbb alapos elemzés után el kellene döntenünk, hogyan érdemes a formálódó változásokhoz viszonyulnunk. Legalább olyan égető stratégiai problémák ezek, mint az, hogy a magyar–kínai gazdasági közeledés jegyében mielőbb válasszunk ki magunknak egy-egy méretarányos kínai falucskát; vagy az, hogy az arab tőkét (egyébként nagyon helyesen) idecsalogassuk.

Hiba, hogy sem a saját erejétől eltelt kormány, sem a gyenge ellenzék nem fordít kellő intellektuális figyelmet a halmozódó stratégiai kérdések megválaszolására. Az unió jövőjéről, a magyar esélyekről nem folyik számottevő nemzeti párbeszéd, ha csak az integrációs lózungok fantáziátlan ismételgetését egyfelől, illetve a kurucos melldöngetést másfelől nem nevezzük annak. Pedig a túlélés logikája most közös gondolkodást követelne. Magyarország hajója – közös bűn – süllyedőben. Ostobaság azt hinni, hogy partra tudunk evickélni külön-külön, avagy úgy, hogy eközben az egyik oldal tartósan víz alatt van.

Persze ilyet akarni egy kampány kezdetén körülbelül olyan, mint ha a sakálokat arra szeretnénk tanítani, hogyan kell késsel-villával enni.

* A szerző politológus.

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.