Kilencvenhárom éves, madárcsontú asszony áll az ablakban, és olyan beletörődött búval néz maga elé, ahogyan csak a nagyon idősek és már túl sokat tapasztaltak tudnak. Nem háborog, nem kiabál. 

Nem is érti a számára égbekiáltó igazságtalanságot: ki akarják lakoltatni abból a lakásból, ahol ötvenhat esztendeje él, felnevelte a gyerekét, s amelybe beleöregedett. Nem élt nagy lábon, nem szórta a pénzt, elhunyt fia devizahitele maradt a nyakán. Azt nem tudta a kis nyugdíjából törleszteni. Ezért kell bűnhődnie, ezért akarják kilakoltatni rendőri segítséggel, bírósági végzéssel, ráadásul egy olyan követelésbehajtó céggel áll szemben, amelynek nincs is köze a lakáshoz, nem hitelezője, nem jelzálogjogosultja.

Mondhatnánk erre, hogy másokat is kilakoltatnak, mások is sírnak gangokon, cipelik a lepedőbe kötött motyójukat, s vonszolják magukkal a síró, maszatos gyerekeket. A törvény az törvény, aki nem fizet, így jár. A jog a rendet hivatott fenntartani, a vállalt kötelezettségek teljesítését biztosítja, és mindenkire érvényes. Legfeljebb azok, akik nem kilencvenhárom évesek, s hajuk sem a tisztességben őszült meg, már rég kitaláltak volna valami trükköt, kiskaput, de legalábbis ügyvédhez, ügyintézőhöz rohannak. Nem hagyják veszni, ami az övék, legyen bármily törékeny is a tulajdonhoz való joguk, amit olykor egy rosszul megfogalmazott szerződés, de akár egy elbocsátás is megroppanthat.

Egy idős özvegyasszony rendszerint már nem képes hivatalokhoz rohangálni, kérvényt írni, levelezni. Örül, ha a sarki boltig letipeg, de útjait leginkább csak szobáról szobára járja, levegőzni legfeljebb az erkélyre ül. Ha maradt is rokona, vagy számíthat rá, vagy – gyakran – nem.

Ilyenkor lenne szükség a „gondoskodó államra”, amelyik bizonyos területeken egész hatékonyan működik. Ha kiskorú gyerek marad magára, általában találnak neki nevelőszülőt, átmeneti otthont, és kötelező is ezt tenni; ha leányanya kerül bajba, neki is kerül szociális intézmény, amelyik befogadja. S ahol az állam helytállni erőtlen, észrevenni érzéketlen, ott esetleg megjelenik egyház, egyesület, segítő csoport.

Most az önkormányzat ajánlott helyet az öregek otthonában, amiért elismerés illeti. Csakhogy nem lenne szabad idáig jutni: ne is gondolhassa senki, hogy idős embert utcára lakoltathat! Ám a „Panni nénik” rendre kihullanak a figyelem hálóján, mert szavuk halk, erejük kevés, s leginkább akkor számítanak embernek, ha a szavazatukért ácsingózik valamely politikus. Az asszony lakásáért most is csak néhány – talán nem csak a civil segítőkészség által motivált – elszánt aktivista küzd, miközben az államot képviselő rendőr a végrehajtási papírt lobogtatja, a végrehajtó pedig mást nem, csupán csekélyke haladékot ígér. Azt se biztosra.

Panni néni egyik segítőjével