Egy szűk évtized alatt értékelődtünk le. Gazdaságunk teljesítménye rémisztő: nyomasztó államadósság, csökkenő belső fogyasztás, bizonytalan befektetési környezet, nehezen foglalkoztatható munkaerő, bonyolult adminisztráció, magas adócentralizáció. A permanens jogbizonytalanság káros hozadéka a trafik- és termőföldpályázat, valamint a takarékszövetkezeti integráció állami kisajátítása körül kialakult botránysorozat. Az ún. rendeleti kormányzás lehetőségének házelnöki felvetése szintén gyengíti a jogbiztonságba vetett hitet.

Nyitott gazdaságú országunknak eminens érdeke, hogy minél szorosabban és minél több szállal kötődjön az integrációhoz, szerény és határozott viselkedéssel úgy, hogy a klubnak megbecsült és hasznos tagja lehessen. Naponta tapasztalható, hogy nem ezt az utat követjük. A közvetlen szomszédokkal való jó viszony ápolása igen fontos lenne, hiszen csak az elmúlt száz év történéseiből is tudjuk, ha velük kiegyensúlyozatlan a kapcsolatunk, akkor kettős hátrányt szenvedünk el: az ott élő magyarok biztos vesztesei a konfliktusnak, miközben Európa boldogabb része fintorog és az orrát húzza. Régiós versenytársaink többsége szolidan fejlődik, és deklaráltan megkérdőjelezhetetlenné teszi az összefogásban való érdekeltséget és az európai családhoz való tartozást (Románia, Szlovákia), míg mi továbbra is sértődötten sasszézunk.

A magyar gazdaság egyik pótolhatatlan „lélegeztetőgépe” Németország. Talán jó is, hogy így alakult. Mintademokrácia erős gazdasággal – az EU motorja. Most éppen választás előtt áll ez a meghatározó nagyhatalom, a tét óriási, a rivalizáló felek mégis képesek emberi hangnemben vitatkozni, civilizáltan megnyilvánulni. Sok máson kívül, ezt is meg kellene tanulni tőlük. Mégis: vannak, akik az itteni német beruházások ellenére hamis hangokkal ingerlik a külföldi (köztük a német) tulajdonú bankokat, kereskedelmi, telekommunikációs és energetikai vállalkozásokat. Egyetértek azokkal, akik azt mondják: nem szabad térdre esni (és hálálkodni) multinacionális vállalkozások előtt a magyarországi befektetéseik miatt. A honi gazdaságban betöltött szerepüknek megfelelően, objektív módon kell értékelni tevékenységüket. Viszont amikor szenvedünk a beruházás-, tőke- és pénzhiánytól, akkor igazán nem elegáns és nem célszerű legújabb kori kolonializmusról beszélni.

Az erőviszonyok azt vetítik előre, hogy Magyarország hosszú ideig nem dönthet kizárólag egyedül a saját sorsáról. Támaszra, együttműködésre és kölcsönökre van szüksége, és ezeket a nálunk gazdagabb országok biztosíthatják. Hosszú lesz a konszolidáció időszaka, sok áldozatot fog követelni a stabilizációs folyamat és a felemelkedés. Az idősebbek talán még emlékeznek a korlátozott szuverenitás – egyébként akkor sem nagyon kedvelt – elvére és gyakorlatára. Az „ideiglenesen” itt állomásozó erők világosan értésünkre adták, hogy meddig terjed szűkre szabott önállóságunk. Napjainkban – más körülmények között és más tartalommal, de – újra meg kell tanulni egy szigorúan szabályozott rendszerben való működés alapelveit és a közösen alkotott normák tiszteletben tartását.

Vigyázat! Hitelezőink és támogatóink megunhatják a kiszámíthatatlan magyar vircsaftot, és egyszer azt mondják: na, elég volt, és kitessékelnek bennünket a „fagyos” előtérbe. Ez az igazi veszély: a kiközösítés, az elszigetelődés. Száműzni nem fognak minket (nincs is hová), de félő, hogy a „polgári szalon fogadásaira” majd nem kapunk meghívást. Elég nagy baj már az is, hogy képzett fiatalok százezrei és bankszámlák ezrei hagyták el az országot.

Az itthon maradók „szórakoztatására” a sokcsillagos kék zászlót hol elégetik, hol bevonják, a sötét korszakokra emlékeztető sávos zászlókat pedig kitűzik. Megtetézve ezt szoboravatással, szoboráthelyezéssel, szoboreltüntetéssel, szobor megbecstelenítéssel, fűszerezve utcanévvitákkal. Néhanapján nemzetközi vonatok szétdúlására is sor kerül. Erre telik, ennyi a szabad szellemi kapacitás? Ezt választjuk a gazdasági-kulturális pezsgés helyett, és ezt a szellemi eróziót a XXI. század Magyarország népe csöndben tűri?! Európa vajon meddig?

Ha így folytatjuk, a közös ügyekbe való részleges beleszólási jogainkat korlátozni fogják. Ha nem korrigáljuk hibás lépéseinket, a közösség leggyengébb láncszemévé válunk. Vetélkedés van az unión belül és azon kívül is. Én belátom, hogy minden versenyben kell lenni utolsó helyezettnek, de egyszer már jó lenne az élbolyhoz tartozni és nem a kieső zónában rostokolni. Európa erős, Magyarország még nem. Magyarország sikeres lehet, Európával barátságban.

Ezért jó, ha időben észbe kapunk, és gyorsan befejezzük a közösségünk alapintézményei ellen indított hecckampányokat és az ízléstelen jelképgyalázásokat. Egy, a GDP arányában 78-80 százalékosan eladósodott ország – amelynek gazdasági teljesítménye nem éri el az EU–28-ak által létrehozott érték 1 százalékát, és amelynek lakossága az EU lélekszámához viszonyítva 2 százalék – célszerű, ha igazodik a gazdasági és politikai realitásokhoz, és számol a regionális adottságaival is. A közismert – többnyire követhetetlen logikára épülő – csiki-csuki játék már sokba került, indokolt lenne befejezni.

Gyors józanodásra, érzékelhető váltásra és új hangvételre van szükség. További tévelygés esetén szomorú valósággá válhatnak Ady Endre fájdalmas sorai:

„ADuna-parton sohse éltek /Boldog, erős, kacagó népek? / S halk mormolással kezdte a mesét / A vén Duna. Igaz az átok, / Mit már sokan sejtünk, óh, mind igaz: / Mióta ő zúgva kivágott, / Boldog népet itt sohse látott.”

A múlt század első évtizedében a kor zsenije így látta helyzetünket. Vajon miként verselne Ady Endre a mostani Magyarországról? Találna itt „boldog, erős, kacagó népet”?