Egyik kedvenc vendéglőnkbe bicegünk ügyvéd barátommal, akivel lecsós virslit akarunk enni. Pontosabban szólva csak ő biceg, mert tönkrement a csípőízülete, már elő is jegyezték protézisbeültetésre szeptember végére.

Minden lépésnél fájdalmasan fölszisszen, kérdem tőle, hogy nem volna-e jobb bottal, mire sértődötten elhúzza a száját. Azt mondja, az apja nyolcvan elmúlt, amikor botra kényszerült, pedig túlélt két világháborút, úgyhogy mindössze ötvenöt évesen ő nem fogja kiröhögtetni magát bottal, s különben is, hagyjuk ezt, mert neki most a lecsós virslin jár az esze.

Az az igazság, hogy halálfélelme van. Attól tart, hogy nem fogja túlélni az operációt. S nem elég, hogy ottmarad a műtőasztalon egy ócska kínai protézissel a csípőjében, de a lecsós virsli is oda. Pedig az az egyik legkedvesebb étele, bő szafttal, méregerősen, sok hagymával. A műtét előtt utoljára ezt kívánja.

Nézek rá, hogy mi ez a hülye szöveg erről a kínai izéről, erről eddig nem volt szó. Mire felhördül, s azt válaszolja, hogy a pesti ortopédsebész egy igazi amerikai protézissel hitegeti, egy eredeti Singerrel, de ő nem hisz neki, mert biztosan a Singert is hamisítják a kínaiak. Ami a kórházakat nem érdekli, megrendelnek minden olcsó vackot, s ki garantálja a betegnek, hogy egy Singer-utánzattól nem kap-e vérmérgezést?! Mert akkor viszlát, te kedves élet, te édes, európai élet, melyet csípőben tört ketté a habzsoló Ázsia.

Keserű képpel lépünk be hát az étterembe, ahol barátom törzsvendég: 1984 óta jár ide. Ó, igen, a boldog nyolcvanas évek! Amikor barátaink még nem bicegtek, s mit sem tudtak e Singer nevű amerikairól, aki nyilván azért kezdett protéziseket gyártani, hogy a kínaiaknak legyen mit hamisítaniuk, barátaink meg elpatkoljanak miattuk a műtőasztalon.

Belépek én is, s látom, délidőnk dacára üres a vendéglő. Mi történt? Nincs konyha? Falfehéren siet elénk a pult mögül Ildikó, aki négy éve dolgozik itt, ismeri szokásainkat, máskor, ha meglát, már bontja is a büdös parádi vizet. De most elkerekedett szemmel bámul ránk, s azt nyögi, nagy a baj.

– Ugyan, mi lehet az?! – horkan föl barátom, mert a saját csípőbajánál nem ismer nagyobbat.

Mire azt hebegi Ildikó, hogy hátul egy felszámolóbiztos intézkedik, tőle tudták meg, hogy a főnök évek óta nem fizet a dolgozók után járulékot, és a helyet valószínűleg be fogják zárni.

– Beszéljek a főnökkel? – kérdezi segítőkészen ügyvéd barátom, mire Ildikó azt feleli sírós hangon:

– Nem tudsz. Már börtönben van.

Megrendülten állunk. Az asszony megszán minket, s azt hüppögi:

– Üljetek le azért. De nem biztos, hogy lesz ebéd. Vagy ha lesz, nem tudom, kinek fogtok fizetni.

– A felszámolóbiztosnak! – vágja rá a barátom. – Éhesek vagyunk, Ildikó!

Az asszony részvéttel hangjában kérdezi:

– Mit ennétek?

– Lecsós virslit – dünnyögjük. De már nem vagyunk benne biztosak. Üldögélünk az üres, rideg teremben, nem szólunk, eltelik tíz perc, húsz perc, és az ebéd nem jön. Látom, barátom lélekben messze jár: alighanem saját magát nézi, amint frissen műtve fekszik a ravatalon, lassan berozsdál combfején a kínai protézis, és holtában korog a gyomra. Komoran lehajtom hát a fejem én is. Álmoskönyvünk szerint nem jelent jót, ha vendéglősünk börtönbe kerül, megszokott konyhánkban pedig felszámolóbiztos dirigál. De hátha tud főzni. Már csak ebben reménykedhetünk.