„Azt hiszem, ő az egyetlen. Nincsen mögötte senki.” Ezt mondta a kollégám, amikor ez a kerek születésnap, a hetvenedik szóba került. Igaza van. De miben is? Képességes, nagy tudású, tisztességes emberből, ha kevés is, de egynél azért jóval több van. Hibátlanból meg egy sincs.

FOTÓ: MÓRICZ SIMON

Az illik leginkább a jubiláns karakteréhez, ha érzelmes ünneplés helyett megpróbáljuk egzakt módon és közhasznú mondandó keretében leírni, mi az az egyetlenség, mit látni vélünk benne. Nincs még egy ember, aki ennyire aggályosan ügyelne a tollára és a szájára, hogy mindig és feltétlenül az jöjjön ki belőlük, ami legjobb tudása szerint a leghelyesebb. Ebből következik műveinek és interjúinak tér- és időigénye.

Következetes racionalitás és normativitás, résmentes elméleti alátámasztás és moralitás. Ezen szempontok folyamatos, eltökélt követése – ez Kis János (köz)életgyakorlatának egyedi sajátossága. Ebből származik a tekintélye, erre épül a hatása, ebből adódik írásainak és megszólalásainak egyedi minősége, amivel mindenki másnál jótékonyabb hatást gyakorolhatna a magyar közéletre, ha nem az irracionalitás és amoralitás uralkodna abban.

Világosan meg kell jeleníteni, mi a világnézetem és miért az, milyen az a társadalmi-gazdasági rendszer, amiben hiszek, és miért abban hiszek. Ebből a választásból milyen elvek, normák, eljárások következnek. Ezekből milyen válaszok vezethetők le a gyakorlat kérdéseire. Minden szinten teljes körültekintéssel számba kell venni és ki kell zárni minden lehetséges ellenvetést, ellenajánlatot, mert csak akkor lehetünk biztosak benne, hogy a legjobbat ajánljuk, és másoktól is akkor várhatjuk el, hogy ezt belássák, ha ezt megtettük.

Legjobb meggyőződésünk szerint a politikai közösség egésze számára optimális ajánlatot tenni és követni, maximális mértékben törekedni arra, hogy objektív és szubjektív önérdekeink és kollektív részérdekeink minél kevésbé sodorjanak el ettől az optimumtól: ez a közéleti moralitás lényege. Mindennek nem lehet tökéletesen megfelelni, de annál tökéletesebben lehet, minél eltökéltebben törekednek rá.

Ugye milyen sterilnek és életidegennek tűnik mindez? Pontosan ez itt a baj! Az elidegenedés attól, ami a hazánk és emberi nemünk iránti legmélyebb felelősségérzetből következik. A diktatúrát éltető opportunizmus is elidegenedett, életszerűtlen jelenségként tekintett a Kis János vezette demokratikus ellenzékre, az egzisztenciájukat a szabadságért és az igazságért feláldozó lúzerekre. És miként akkor, most is a praktikus elvtelenség bűze érződik életszagnak. Mert, ugye, az ember gyarló, gyarlónak lenni emberi dolog, aki tehát a gyarlóság minimalizálására törekszik, az az élet emberi jellegének minimalizálására törekszik...

Csak hát ez nem így van. Hanem fordítva. Mert nincs szabadságbarátabb és életbarátabb „életidegenség” a Kis Jánosénál. Mert nem az életélvezet „gyarlóságáról” van itt szó, ami megcsontosodott, öncélú, önkényes normákba ütközik, hanem azokról a gyarlóságokról, amelyek a jólét és a szabadság kiterjesztésének és élvezetének, az egyedi életmódváltozatok követésének, az önmegvalósításnak és az egyenrangú, méltóságteljes társadalmi létezésnek a lehetőségeit rombolják. Ha az önérdeked kártékony érvényesítését fedező érveid versenyképtelenek, akkor nevezd életidegen, elvont, lila okoskodásnak, amit képtelen vagy megcáfolni. És akkor az értelem s a közjó – el van intézve.