Zsömlére kérnek pénzt egy ideje, akiknek kérniük muszáj, nem kenyérre. Nem kérdeztem még tőlük vissza, miért, de talán értem. Tényleg jobb a zsömle. Ötven forintból megvan három, ennyit egyszerre meg is lehet enni.

Nem szárad rá az emberre, mint egy kétkilós vekni, és nem is kell magunkkal hurcolni egész nap a maradékot. Hihető, hogy zsemlére kell a pénz, még akkor is, ha a lakásban élő ember tudja, hogy ez a pékségi termék komoly lelemény eredménye, ugyanis úgy keletkezik egy impozáns boltozat, hogy alig tartja valami. Belül szinte üres, legalábbis én ilyeneket kapok.

Ez még megbocsátható blöff lenne a részükről, ha ugyanakkor az első támadási kísérletre – legyen az harapás vagy törés – nem azzal válaszolnának, hogy elképzelhetetlen mennyiségű morzsával borítják be a rendelkezésünkre álló teret. Takarítás és meddő ruhakefélés követi a velük való harcot. És mégis: úgy látom, hogy az emberek a boltokból úgy viszik a zsemlét, hogy az majd kibuggyan a nájlonból, tehát egyszerre tán több mint tízet, talán azért, mert valamiért nem akarnak újat venni a még szükséges kettőnek, háromnak, a GfK Hungária felmérése szerint ugyanis egyszerre úgy 13-14 zsömlét veszünk a hét átlag két napján.

Nagy trükk lehet itt még akkor is, ha jól belátható, hogy a zsemle formája ügyes, hiszen épp marokba simul, és szinte kínálja magát a formája a parizernek. De hát mégis, miként érzett rá a korszellem – és viszont – ezekre a morzsagyártó szőke gömböcökre?

A vizes (tehát nem, mint a kifli, tejjel készített) zsemle a következő paraméterek szerint készül: kerek, egyenletesen domború. Alsó lapja kis kör alakú, az alsó lapja és az oldalak közötti átmenet egyenletesen domborodó... Héja aranysárga, vörösesbarnába hajló színű, fényes, egyenletesen cserepes.

Bélzete egyenletesen apró lyukacsú, laza, rugalmas, vékony pórusfalú, selymes fényű és tapintású. Aranysárga, domborodó formák – nincs az a választó, aki érzéketlen maradhatna. Ráadásul akár tizenötért is van darabja. Pont olyan gusztusos, mint egy rezsicsökkentés vagy banki különadó. Hihetetlenül egyszerű, kézre áll, mégis finom. Hát nem onnan kell elvenni, ahol a kizsákmányolók az áram- és gázvezetéken keresztül töltik magukba a profitot, és nem a bankjaikból kell segíteni magunkon, ha egyszer ott van, nekünk meg, akik dolgozunk, nincs elég. Aranylóan gömbölyödő igazságbucik ezek is.

Már csak azon kell gondolkoznunk, hogy miért nincs semmi ezekben a zsömlékben, ha egyszer olyan pufik, hogy alig férnek a zacskóba. A víz az oka. Ha abból ügyesen sok van, a sütés során a belőle felszabaduló gőz szépen megemeli a héjazatot, anélkül, hogy lenne belül valami, mondjuk, selymes fényű és tapintású, könnyű tészta. Valódi zsömlét sem lehet annyiból megúszni, amennyit itt most mi beleteszünk. Országot se. És mégis, megfordult a mondás, mert benyeljük ezeket az aranyló blöfföket: nem a zsömle nagy, a szánk kicsi.