Miért nem tudjuk tudomásul venni Kertész Imre magányosságát? Azt, hogy az életműve mindenkié, a véleménye pedig senkié. Akárhányszor megnyilvánul azzal a provokatív világundorral, ami reá jellemző, beindulnak a kollektivista támadó és védő reakciók. Ez évtizedek óta így van. Ami okot ez a mostani interjú a fölindulásra ad, azt Kertész már évtizedek óta adja. Legkésőbb a Valaki más megjelenése óta tudjuk, hogy őelőtte sem a világnak, sem a világ bármely közösségének, sem a Teremtőnek nincs mentsége a földi létezésre.

Kertész azt adja nekünk, mi lényege: a kozmikus pesszimizmust, radikális individualizmust, amellyel minden kollektívumból kitagadja magát, minden kollektivitásban, közmegegyezésben, közhitben, bevett társadalmi szerepben, a világ egész működésében hazugságot lát; Auschwitz szellemét ráértelmezi a kádári diktatúrára, New Yorkra, a jelenkor európai szellemére, mindenre, s megállapítja, hogy a világ megállíthatatlanul süllyed, menthetetlen. Ott van a naplójában: „végletesen kétségbe kell esni, mert ez az igaz út”, s „jó dolog azokhoz tartozni, akik sehová sem tartoznak”. Pont.

Kertész nem kíméli sem önmagát, sem azokat, akikkel a kollektivizmus idiótái gyűlöletük célpontjaként egybefogják őt. Megkapják a magukét a liberális asszimilánsok a „bujkáló kaméleonmentalitásukkal”, elkönyveli önmagát is tulajdonságok nélküli tömegemberként; nem bocsátja meg magának, hogy konszolidált anyagi és lelki élet- és munkafeltételei biztosítása végett úgy kellett néha működnie, ahogy egy társadalomban működni lehet.

Kertészt nem érdekli, melyik szavát hogyan lehet félreérteni, a félreértői meg sohasem akartak megérteni önmagukon kívül senkit. Tök mindegy, hogy Kertész a holokausztbizniszt a németeknek tulajdonítja, az a zsidóknak lesz tulajdonítva, tök mindegy, hogy Kertész nem a saját művét véli Nobel-díjra érdemtelennek, hanem a díjosztókat az osztásra, ez is azoknak a tökfilkóknak szolgál igazolásul, akik akkor sem fogták föl a Sorstalanságot, ha véletlenül a kezükbe került.

Másfél évtizede még vita folyt Kertész értőinek és értékelőinek körében is arról, lehet-e termékeny ez az egyetemes depresszió. Radnóti Sándornak akkor még hangsúlyoznia kellett ezt: „vegyük a Kertész által is felidézett szilénoszi gondolatot, amely azt mondja, hogy a legjobb meg sem születni. Miért ne lehetne ilyen szélsőségesen sötét világlátás alapján nagy művészetet kicsikarni?”

Az a helyzet, hogy van nagy művészet, amit csak így lehet kicsikarni. Például Máraié, Camus-é, akiket Kertész a legközelebb érez magához. Minden Kertész-provokáció onnan indult, abból a villamosból, ahol Köves Gyuriból a táborból hazatérve kiszakadt, hogy amit érez, az a Gyűlölet, és aki iránt érzi, az a Mindenki. A sorshívő áldozatokkal együtt, akik úgy élték meg a pokol stációit, mint amelyek jönnek feléjük, mintha nem létezett volna a lábuk, amellyel léptek feléjük. Az áldozatok belefoglalása a Mindenkibe a Sorstalanság félelmetes erejű, kiszárított, hűtött, szenvtelenített szövegével – ehhez kellett akkora bátorság és energia, amit csak az egyetemes pesszimizmusból és a félértési lehetőségek iránti érdektelenségből lehet meríteni.

A szélsőséges pesszimizmusból kicsikart művészet értékének képviseletével azonban egyáltalán nem kell együtt járnia a szélsőséges pesszimizmus és minden abból következő, vadul általánosító, provokatív állítás védelmével vagy mentegetésével. A nyájszellem legradikálisabb tagadásához nem kellene nyájszellemmel viszonyulni. Merjünk Kertészhez azzal az elvárásokat megvető szuverenitással viszonyulni, amellyel ő viszonyul a világhoz.

Köves Gyuri (Nagy Marcell) a Sorstalanság című filmben